Noha a családom nem volt
különösen vallásos, gyermekkoromban a helyi anglikán templomi kórusban
énekeltem, később az anglikán egyházban konfirmáltam. Tizenéves koromban
otthagytam a kórust, és eltávolodtam az egyháztól. Átvettem a
kamaszfiúk szokásos életstílusát: megnövesztettem a hajamat, kirívóan
öltözködtem. A Sussexi Egyetemen kezdtem filozófiát tanulni.
Nagyon érdekelt a hatvanas évek végén oly divatos meditáció és az indiai
filozófia, így végül buddhista filozófiából doktoráltam az Oxfordi
Egyetemen. 1973 táján kezdtem buddhistának vallani magam, majd
„menedéket vettem”, azaz a Dalai Láma tibeti buddhista hagyománya
szerint hivatalosan buddhistává váltam.
Az 1980-as évek elején a
Bristoli egyetemen tanítottam, és buddhista központokban tartottam
előadásokat. Tibeti buddhistaként szerepeltem a televízióban és a
rádióban, konferenciákon adtam elő, és részt vettem a keresztény
teológusokkal folytatott párbeszédben.
Vonzott a meditáció és
Kelet egzotikuma. A buddhizmus ésszerűbbnek (és egzotikusabbnak) tűnt,
mint az istenhívő kereszténység. A buddhisták nem hisznek Istenben. Úgy
vélik, nincs miért hinni benne, sőt a rossz létezése egyértelműen
bizonyítja, hogy nincs. Mint egykori kereszténynek, abból is elegem
volt, hogy állandóan Isten léte mellett kellett kardoskodni az
ellentétes felfogású világgal szemben. Visszahúzódtam hát, igyekeztem
objektív lenni, és Isten léte egyre valószínűtlenebbnek tűnt. A
buddhizmusnak rendkívül kidolgozott erkölcsi, spirituális és filozófiai
rendszere van – Isten nélkül. Így egy csapásra megoldódott minden
nehézség, ami Isten létének elfogadása kapcsán felmerülhet. Sőt
buddhistaként együtt meditálhattam a buddhistákkal, a meditáció igazi
beavatottjaival.
Évek múltán azonban zavarni kezdett a
buddhistaságom, különösen a reinkarnáció és a karma tana. A buddhisták
hisznek az újjászületésben, és azt állítják, az újjászületéseknek nincs
időbeli kezdete. Nincs Isten, aki elindította volna az újjászületések
sorát, hanem mindenki végtelenszer született újra, kezdet nélkül, mert
minden öröktől fogva létezik. A reinkarnációban ma sokan hisznek,
nemcsak buddhisták és hinduk, hanem magukat kereszténynek vallók is
(pedig ez a felfogás összeegyeztethetetlen a legalapvetőbb keresztény
tanításokkal). Magam azonban buddhistaként ráeszméltem: ha a
reinkarnáció igaz, akkor nincs remény.
A reinkarnáció tana szerint
ugyanis ha valóban újjászületnék, például rovarként, az nem azt
jelentené, hogy egy rovar testében élnék tovább, hanem azt, hogy a
mostani énem megszűnne létezni. Vagyis a halál után sem én nem léteznék többé, sem a szeretteim. A reinkarnáció hívei ezt a tényt úgy szokták elkenni, hogy a saját
újjászületésükről és következő életükről beszélnek, pedig ami
újjászületne – például egy rovar –, az már nem az illető személy. Az
általános buddhista felfogás egyértelműen tagadja, hogy ugyanaz a
személy születne újjá, mint aki meghalt.
Rájöttem, hogy ha a
buddhizmusnak igaza van, akkor nincs számomra remény, hacsak a mostani
életemben el nem jutok a megvilágosodásra (nirvána), ahol végleg lezárul
az újjászületések sora. A megvilágosodás azonban olyan rendkívüli és
ritka lelki csúcsteljesítmény, amire a magamfajta egyszerű embernek
esélye sincs. Nincs hát remény. Hozzáteszem: ugyancsak buddhista
perspektívából nézve egy-egy személy vagy élet jelentősége elenyésző az
idő végtelenségében. Élünk és meghalunk, vagyis személyünk végleg
megsemmisül. A buddhizmus tehát reménytelennek tűnt számomra.
Ugyancsak
problémássá vált számomra a karma tana, amely általában együtt jár a
reinkarnáció hitével. Lényege, hogy jó és rossz tetteinknek megkapjuk a
jutalmát, illetve büntetését. Például ha fáj valamim, az egy korábbi
vétkem következménye. Csakhogy e felfogás szerint egyes bűnök büntetlenül
maradnak. Például ha valaki gonoszat cselekszik, majd hirtelen meghal,
akkor nem részesül a karmikus büntetésben. Persze újjászületik, csakhogy
akkor nem ő, hanem egy másik lény szenved az általa elkövetett
gonoszságért. Az a gondolat viszont, hogy egy beteg csecsemő olyasmi
miatt szenved, amit valaki más követett el – még ha a csecsemő
valamilyen értelemben az illető reinkarnációja volna is –
elfogadhatatlan és igazságtalan.
Ilyen gondolatok kezdtek
eltávolítani a buddhizmustól és annak reménytelenségétől. Szerettem
volna keresztény lenni, mert a keresztényeknek van reményük.
Visszatértem hát, és újra átgondoltam mindazt, amit egykor elutasítottam
a keresztény hitből. Utamat részletesen könyvben írtam meg (The
Unexpected Way, T&T Clark/Continuum 2002). Kegyelem volt, hogy
visszatérhettem Istenhez. Meggyőződtem, hogy Istenben hinni ésszerű, sőt
ésszerűbb, mint nem hinni. Istenhívőként természetesen nem lehettem
többé buddhista. Alapos átgondolás után – meglepetésemre – arra
jutottam, hogy Krisztus feltámadása a leglogikusabb magyarázat arra,
aminek történnie kellett, ezért ateista vallások közül a kereszténység a
legésszerűbb alternatíva.
A kereszténységben minden személy
végtelenül értékes és fontos, mert mindenki Isten egyedi teremtménye,
akit Isten végtelenül szeret és értékel. Mindenki az, aki – a
saját testével, élményeivel, családjával, barátaival. Jézus azért halt
meg és váltott meg minket – nem pedig számtalan reinkarnációnkat –, mert
Isten számára mindegyikünk végtelenül fontos. Erre épül az egész
keresztény erkölcs. Mindez homlokegyenest ellenkezik a reinkarnáció
tanával, amely összeegyeztethetetlen a feltámadással, a személy végtelen
értékével és az isteni igazságossággal.
A kereszténységen belül a
római Katolikus Egyház mellett tettem hitet. Sokan sokféleképpen
próbáltak meggyőzni, miért nem jó ez a választás. Könyvemben sorra
vettem érveiket, egyenként bizonyítva, hogy nem meggyőzőek. A Katolikus
Egyházhoz csatlakoztam hát. Ma hála és reménység tölti be az életemet.
Soha egy pillanatra sem bántam meg, hogy így döntöttem.