Jehova Tanúi hihetetlen hitvallása (1974) - VII. rész

"A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug, és a hazugság atyja." [Jn 8,44]

Jehova Tanúi az egyik legerőteljesebb és leglátványosabb térítő felekezet napjainkban. Világszerte seregnyi kitartó és lelkes tagjuk talpal házról házra, sürgetve az embereket, hogy élet-halál kérdéseként fogadják el a tanításaikat. Állításuk szerint több mint egymillió embert térítettek meg az elmúlt években, főként Amerikában; a Saturday Evening Post, a Collier's Weekly és a Reader's Digest kiadványok is nemzeti és nemzetközi fontosságú jelenségként említették őket.

Az ember mivolta 

A következő megfontolandó dolog az ember mivolta. A Tanúk azt mondják, hogy Jehova Isten miután előkészítette a földet az ember számára, „formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” (1Mózes 2:7) 

Legyen akármilyen értelmezése is az ember teremtésfolyamatának, két különböző elvet kell kihangsúlyozni a mivoltával kapcsolatban: egyrészt az anyagi testet, másrészt pedig a mozgató erőt vagy lelket, amit Isten a testbe zárt. Mindazonáltal a Tanúk nem veszik figyelembe annak az Isten részéről külön cselekvésnek számító leírás fontosságát, amikor egy külön entitást ültet bele egy már meglévő testbe, azzal a céllal, hogy életre keltse.

„Vegyük tudomásul”, mondják, „hogy az ember nem kapott halhatatlan lelket; először azzá vált, aztán pedig az volt: egy élő lélek”. Ez egyszerűen megdöbbentő, ha érvelésre tett erőfeszítésként nézzük. Az, hogy „az ember élő lélekké vált” egy teljesen hétköznapi metafora, amely a világ összes nyelvén létezik és „szinekdochéként” ismert, avagy egy dolog leírása egy, csak rá jellemző, meghatározó rész kiemelésével; mint amikor valaki azt mondja, hogy egy ismerőse levitorlázott San Franciscoból Honoluluba. Ebből nem lehetne vitatni azt, hogy a hajó egy vitorla. Ugyanezt a logikát követve beszélhetünk arról a hajóról úgy is, hogy száz lélekkel a fedélzetén vágott neki az útnak. Mindenki azonnal rájönne, hogy száz emberi lényt értettünk rajta, és hogy a testüket is magukkal vitték, nem csak a lelküket. Azonban e különös vallás érdekében, Jehova Tanúi nem igazán mutatják a legcsekélyebb jelét se annak, hogy valamennyi figyelmet is szentelnek a közönséges, józan paraszti ész követeléseire. 

A bűnbeesés büntetése 

Hogy leírják első szüleink tragikus bűnbeesését, Jehova Tanúi összefoglalója tömören ismételgeti a Teremtés könyvében is megtalálható beszámolót. „Isten megparancsolta az embernek”, írja, „hogy ne egyen annak a bizonyos fának a gyümölcséből. Ádám élete az engedelmességén függött. Ha megszegi, akkor „amikor annak a gyümölcséből eszel, azon a napon biztosan meghalsz!” (1Mózes 2:17 EF). Ádám és Éva nem engedelmeskedtek, így elítélte őket.

E jellegzetes részletek pontos értelmezését szükségtelen itt tárgyalni.

Ami jelentőséggel bír a mi szempontunkból azok maguk Jehova Tanúinak hozzáfűzései az ítélet mivoltához. „Mire ítélték őket?” kérdezik. „Örök kínszenvedésre? Nem, halálra: „mert porból vagy, és ismét porrá leszel” (1Mózes 3:19 EF).

Először is fel kell tennünk a kérdést, hogy Jehova Tanúi milyen jogon vonják le abból a tényből a következtetést, hogy az első szüleinket halálra ítélték, azt, hogy a bűn, amit elkövettek, már csak a természetétől fogva nem érdemelt volna örök kínszenvedést, maga után vonva a büntetés kötelezettségét? A szöveg egyszerűen nem foglalkozik a téma további aspektusaival, és semmilyen érv nem szolgálhat alapul a következő világban várakozó örök pokol ellen vagy mellett, a szöveg megfogalmazása alapján. A beszámoló egyetlen bizonyos büntetéséről beszél az esetnek, anélkül, hogy bármi mást mondana a többiről. Ez azt sugallja, hogy az embernek, akit a fizikai halálnak kitett testtel teremtettek meg, eredetileg különleges kiváltságát képezte a fizikai haláltól való mentesség. Ezt a privilégiumát vesztette el a bűnbeeséskor; és az ember céltáblája lett a testi halálnak.

Máshol a Bibliában egyértelműen azt tanítják, hogy valahol a következő életben létezik egy örök pokol azok számára, akik komoly és meggyónatlan bűnökkel a lelkükben haltak meg. Feltenni mindent a Szentírás elkülönített szövegrészeire, amelyeket az ember bármikor a kezébe vehet, szem elől tévesztve minden más leírtat a Bibliában, semmiféleképpen sem fogható fel Isten kinyilatkoztatásának helyes megértéseként. A pokol témájáról folytatott beszélgetés kapcsán azokat a részeket kell figyelembe venni, amelyek ténylegesen ezzel foglalkoznak, és nem azokat, amelyek nem állítják, hogy kapcsolatban vannak vele.

Az sem vezet eredményre, ha puszta szavakat idéznek, amelyek épp oda illőnek tűnnek és egybevágnak azzal, amit az ember tartani akar velük kapcsolatban, teljesen eltekintve az író által sugallt igazi jelentéstől. Nincs hát értelme, annak hogy a Tanúk itt vezetik be a Róma 6:23-at: „Mert a bűn zsoldja halál”. Szent Pál itt nem a test fizikai haláláról beszél. Mindez metaforikusan értendő, „bűn” és „kegyelem” ellentétként jelenik meg, mint ahogy az „élet” és „halál” egymás pólusai. A bűn „halála” a kegyelem, ahogyan a kegyelemé a bűn. Ezért írja azt Róma 6:11-ben: „Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban”. Így a bűn zsoldja már a kegyelem szellemi halála. 

Azonban Szent Pál tovább megy és azt mondja, hogy még a fizikai létezésben is a szellemi halál a bűn zsoldja, ahogyan Isten kegyelme is “örökké tartó élet a mi Urunk Jézus Krisztuson keresztül”. Kijelenti, hogy a kegyelemes élet nem korlátozódik le erre a múlandó életre. Ha birtokában vagyunk, és még a halálunk pillanatában is a miénk, rá fogunk jönni hogy a végtelenségbe folytatódik. Szent Pál a szellemi halál pontosan ugyanazon érti ezen, mint amivel összehasonlítja azt. Ha súlyos bűnök vagy maga a szellemi halál környékez a tér és idő által behatárolt életünkben, és ha anélkül halunk meg, hogy visszaszereznénk a kegyelmes életet, a szellemi halál állapota örökké fog tartani a pokolban. Szent Pál egész gondolatmenete arra irányul, hogy az erkölcsi jóságnak, éppúgy, ahogyan az erkölcsi gonoszságnak is megvan az ellenpólusa az örökkévalóságban, egy örök jó végzet vagy egy örök gonosz végzet, amelyből utóbbi a bűn zsoldja.

A halhatatlanság tagadása

Jehova Tanúi úgy gondolják, hogy semmisnek tekinthetik az összes eddigi szemügyrevételezést, ha azt állítják, hogy az emberi lélek nem halhatatlan és nem éli túl a test halálát. „A halál”, írja a hivatalos összefoglalójuk, „az élet hiánya. A ‘seolban’ avagy a sírban „sem cselekvés, sem tervezgetés, sem bölcsesség, sem tudás nincs” Prédikátor 9:10”.

Az biztos, hogy egy halott test az nem élő. Továbbá az is, hogy ha egy ember meghal és eltemetik, akkor nem képes dolgozni, vagy bármilyen hatást gyakorolni a világra; ahogyan arra sem képes, hogy egy beszélgetés keretei közt számot adjon embertársainak tudásáról vagy bölcsességéről. Mindazonáltal arról nem szól a fáma, hogy mi történik a lélekkel a síron túl. Másrészt, a Prédikátor könyve, 12:9, a test és lélek különböző végzeteiről számol be, azt állítva, hogy a halál pillanatában „A por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt”. Az sírban nyugvó élettelen test tétlensége nem árulkodik a lélek sorsáról, amely visszatért az azt teremtő Istenhez.

De a Tanúk a saját együgyűségüktől vezérelve csak tovább rohannak. „Ádám egy lélek volt”, mondják. „Ádám meghalt. Ádám, ‘az élő lélek’ halt meg? Igen”. Ádám, természetesen, mint minden más emberi élőlény egy anyagi testből, és egy szellemi és halhatatlan lélekből állt. Ezért mondta Krisztus: „És ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik” Máté 10:28. Ha a test és a lélek egy és ugyanazon dolog lenne, az egyik halála a másikét is jelentené. Az „élő lélek” kifejezés, ahogy azt láthattuk, csupán „élőlényt” jelent. Ádám, aki valaha egy élő emberi teremtmény volt, meghalt, a teste porrá lett, amiből teremtették, a szellemi és halhatatlan lelke pedig hazatért Istenhez, aki azt nekiadta, állítja a Prédikátor.

Aztán előkerül a Tanúk egyik kedvenc szövege. Nem Ezékiel 18:4 mondja: „amely lélek vétkezik, annak kell meghalni!”? De, valóban. Azonban, valószínűleg, ennél a szövegnél jobban  sehol sem követhető nyomon az intelligenciát nélkülöző, szó szerinti felfogást követő literalizmusuk, amely figyelmen kívül hagyja a Szentírás igazi értelmét. Ezékiel csupán újra megfogalmazza a zsidók elképzelését, hogy minden szenvedésük az elődjeik által elkövetett bűnök miatt záporoztak rájuk. A próféta az egyéni és személyes felelősséget hangsúlyozza ki. Annyit jelent a képletes és erőteljes kijelentése, hogy Isten mindenkit a saját romlottságáért fog felelősnek tartani.  A szövegnek nincs vonatkozása sem a lélek természetére, sem az alapvető halhatatlanság kérdésére. A bűnökért való felelősség erkölcsi problémáját járta körbe, kihangsúlyozva az egyéni bűnöket, a kollektív vétkekkel szemben.

De nem Ézsaiás 53:12 jövendölte meg Jézusról hogy „lelkét önként adta halálra” (EF)? Kétségtelenül Ézsaiás mondta ezt. Azonban ő a héber nyelv szólásmódját követve annyit értetett ezen, hogy „meghalt”. Ha, viszont, szigorúan csak a szöveget nézzük, az mindenképpen a Tanúk meggyőződésének bukásához vezetne, miszerint az ember nem birtokol lelket, hanem ő maga a lélek. Ha az ember a lelkét „adja”, akkor valami olyasmitól válik meg, ami a része, ami szintén valaminek a része, így következik be annak a valaminek a halála - az a valami pedig a test, nyílvánvalóan. Másként mondva, a lélek elválik a testtől, azzal az eredménnyel, mint ahogyan csak a test marad azoknak, akik egykor az elhunyttal együtt éltek. Sem Ezékiel, sem pedig Ézsaiás nem beszélt a halál fiziológiájáról. Ezékiel az egyéni felelősségről szónokolt, Ézsaiás pedig megjövendölte, hogy Krisztus szenvedni fog és meghalni, hogy másokat feloldozzon.

A Tanúk még egy erőfeszítést tesznek ebben a témában, ismét a Prédikátorok könyvéért nyúlva. „Az írások szerint”, mondják, „az alacsonyabb rendű állatok is lelkek, így azt olvassuk: „Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végök van azoknak; amint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben” Prédikátor 3:19.

Szükségtelen azon a tényen lovagolni, hogy ez a passzus nem bizonyítja az alacsonyabb rendű állatok lelkek volnának. A Prédikátor beismeri, hogy van lelkük, ahogyan azt a 21-es verssorban megkérdezi: „Vajjon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-é; és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-é?”. Ez az egész rész csupán azt az egyszerű igazságot mondja ki, hogy állat és ember hasonlóan hal meg. Azonban a Prédikátor 12:7-ben, ahogyan már láthattuk, azt találjuk, amit az emberekről mondanak és nem az állatokról - névszerint, hogy az emberi test porrá lesz, az emberi lélek visszatér Istenhez, aki adta azt.

„Nincs félreértés ezekkel az egyszerű állításokkal kapcsolatban”, mondják a Tanúk, noha ők maguk elég elég jól boldogulnak a félreértések világában. „Ezért nem hisznek Jehova Tanúi az örök szenvedés és az emberi lélek halhatatlanságának tantételeiben”.

A hihetetlenségükre egyetlen épkézláb okot sem szolgáltattak. Csupán azt bizonyították be, mennyire inkompetensek, ha az írások értelmezéséről van szó. Shakespeare A velencei kalmárjában így szól Bassanio: „Oly eretnek gondolat, hogy egy ál-Szentfazék ne bizonyítsa szöveggel” (Szabó Stein Imre fordítása). Ezek a szavak valóban jól illenek Russell pásztor különös vallásparódiájára, noha Shakespeare, aki 200 évvel előtte írt és alkotott, soha sem látta előre az amerikai színre való eljövetelét.

<<<Folytatás következik >>>

Forrás: jehovatanui.blog.hu

Kyrie Eleison, Kyrie Eleison, Kyrie Eleison