Jehova Tanúi az egyik legerőteljesebb és leglátványosabb térítő felekezet napjainkban. Világszerte seregnyi kitartó és lelkes tagjuk talpal házról házra, sürgetve az embereket, hogy élet-halál kérdéseként fogadják el a tanításaikat. Állításuk szerint több mint egymillió embert térítettek meg az elmúlt években, főként Amerikában; a Saturday Evening Post, a Collier's Weekly és a Reader's Digest kiadványok is nemzeti és nemzetközi fontosságú jelenségként említették őket.
Veszélyben Isten legfelsőbbsége!
Jehova Tanúi most még mélyebben vetik
bele magukat az úgy nevezett bibliai teológiájukba. „Hogy vezesse és
védelmezze az emberiséget”, mondják, „Isten egy ‘felkent kerubot’
(Ezékiel 28:13, 14) küldött, egy őrangyalt. Ez a kerub becsvágyó lett,
azt akarta, hogy annyira imádják őt, mint magát Jehova Istent, ezért
áruló lett, és rávette az embereket, hogy szegüljenek ellen Istennek”.
Ez tömör zagyvaság. Ezékiel próféta
főként a szimbolikus nyelvre támaszkodva írja körül Tírusz királyát, az
Édenkert egy lakójához hasonlítva őt, akit száműztek bűnei miatt. Ez a
rész semmiféle olyan értelemmel nem bír, amit Jehova Tanúi
belemagyaráznak. A Szentírásban a legapróbb jelét sem találjuk annak,
hogy bármilyen „őrangyal” becsvágyóvá vált, majd elárulta Isten, maga
után rántva az embert. Tényszerűen nézve, Ezékiel arról szónokolt, hogy
ahogyan az őrangyal kivezette az első szüleinket az Édenkertből, mert
ellenszegültek Istennek, úgy fogják majd Tírusz királyát megfosztani
trónjától és száműzni. (Néhány egyházatya, hogy elsimítsák az ügyet,
Lucifer végzetét a büszke Tírusz királyéhoz hasonlította.)
„Ez”, folytatják a Tanúk, „azonnal
felveti a kérdést: kinek a hibája volt tehát, hogy az ember bűnbe
esett?” Annak a fejezetnek a lényegtelensége, amellyel megpróbálják
bevezetni ezt a problémát, semmiféle kérdést nem vet fel, kivéve azt,
hogy milyen jogon értelmezik úgy a Szentírást, ahogy épp a kedvük
tartja. Ha ettől eltekintünk, azonban, végigmehetünk az egyik
gondolatmenetüket követve. „Jehova Isten”, kérdezik, „gyengének
teremtette volna meg az embert, és mégis tökéletes engedelmességet várt,
ha meg akarta tartani az életét? Így hát az Ördög vitába szállt, azzal
kérkedve, hogy el tudja fordítani az embereket Istentől. Lásd Jób első
és második fejezet”.
Az ember teljesen hiábavalóan nézi az
említett fejezeteket bármiféle utalás után is kutatva, arra vonatkozóan,
hogy az Ördög vitatta, hogy az Isten gyengének teremtette az embert és
mégis tökéletes engedelmességet várt. Ezektől a fejezetektől nyugodtan
eltekinthetünk, mert még annyi közük sincs az esethez, mint Gilbert
„tavasszal nyíló virágainak”.
Persze az igaz, hogy Isten
engedelmességet várt az első szüleinktől; mindazonáltal nem teremtette
őket gyengének. Szabad akarattal ruházta fel őket, így Isten nem
kényszeríthette őket arra, hogy jók legyen, ahogyan az Ördög sem
kényszeríthette őket arra, hogy gonosszá legyenek. Az Ördög nem tehetett
mást mint csábította őket. Nem voltak semmiféle kényszer alatt, ami
miatt engedniük kellett volna a csábításnak. Módjukban állt az
ellenállás, és az ő hibájuk volt, hogy nem tudták megállni és az
engedetlenség bűnébe estek, ahogyan azt az Ördög korábban javasolta.
Most azonban ugorjunk a szörnyű következményekhez - Jehovához!
„Jehova neve és legfelsőbbsége érintetté
vált”, mondják nekünk teljes komolysággal. Noha a Szentírásban sehol
sem fordul elő a „Jehova” név, mint az már láthattuk. Ahogyan Isten
felsőbbségére nézve sem volt semmiféle veszély. Amit az első szüleink
bűnbeesése magában foglalt, az az ember saját örökös sorsa. Hogy a bűn
után, vajon, az emberiség kapna-e egy esélyt a megbánásra,
rendelkezésére bocsátva az üdvözülés eszközeit, hogy megmenekülhessen az
örökös csapástól, teljes mértékig Isten szeretetén és könyörületességén
múlik. Az Újszövetségből pedig megtudhatjuk, hogy „Isten úgy szerette
az embereket, hogy az egyszülött Fiát adta oda” (János 3:16 EF) az
emberiség megváltásáért.
Mindazonáltal a Tanúk máshogy látják a
dolgokat. „Hogy bebizonyítsa az ő legfelsőbbségét”, mondják, „hogy
rábizonyítsa az Ördögre a hazugságát, hogy bizonyítsa képes volt az
Ördög összes mesterkedése ellenére is hozzá hű maradó embereket
teremteni a földre, Jehova megengedte az első emberi párnak és az
Ördögnek, hogy tovább éljenek.
Ez eddig teljesen lenyűgöző. Istennek
nem volt szüksége arra, hogy bármit is bizonygasson bárkinek.
Könyörületességében elnapolta a fizikai halál büntetésének kiszabását,
amely az első emberre várt, ígért nekik egy jövőbeli Megváltót,
biztosítva nekik egy alkalmat a megbánásra. Az emberek lelke, ahogyan az
Ördögé is, a természetüknél fogva halhatatlanok, felépítésüktől kezdve
képtelen voltak megszűnni létezni, legyen akármilyenek is a létezésük
körülményei, legyen az boldogság vagy nyomor. Nem volt szükség
különösebb engedélyre, hogy tovább élhessenek, mert hiszen így kellett
tenniük elsősorban a természetük szükségletei miatt, amit Isten adott
nekik.
De térjünk vissza Istenhez. Hogy
biztosítsanak számára valamiféle önigazolást, a Tanúk Isten részéről úgy
képzelik, hogy „Jehova tudta, hogy a leszármazattaik némelyike hűséges
marad majd hozzá, és így tanúi lesznek az Ő legfelsőbbségének”. Mintha
Istennek egy fikarcnyi szüksége is lett volna arra, hogy a teremtményei
közül bármelyik is tanúja legyen az Ő legfelsőbbségének. Ha bármelyik
teremtmény elismeri az Ő legfelsőbbségét, ettől még Ő nem lenne
felruházva a legfelsőbbséggel; ugyanakkor valószínűleg elveszteni sem
tudná, ha bármelyik teremtmény tagadná azt. Az Istennek való
alárendelés, vagy az ellene való lázadás hatásai nem Istenre voltak
hatással, hanem magukra a teremtményekre. Az Ő könyörületességében,
Isten gyógyírt adott az emberiségnek a bűnös lázadás rossz hatásaira,
amelyet az emberi teremtmények maguk hoztak a fejükre.
Az történetesen igaz, amit ezután
mondanak, hogy „Ábeltől kezdve, Jehovának voltak tanúi a földön”,
„Isten” értelemben használva a sehol sem leírt „Jehova” nevet. Azonban
Jehova önkényes Tanúit nem tudjuk számon tartani Isten feljogosított
tanúi közt. Csupán egy modern, protestáns szektát tesznek ki, amelyet a
Pennsylvania állambeli Pittsburgben, az ex-kongrecionalista Charles Taze
Russell alapított, aki 1872-ben, 20. életévében járva, azt képzelte,
hogy ő egyes-egyedül felfedezte a Biblia valódi értelmét, és buzdította a
követőit, hogy legyen tanúi világszerte az ő különc meglátásainak és
véleményének. Russell pásztor „tanúinak” egy lapon való említése az
emberiségnek Isten által küldött és felhatalmazott hírvivőkkel, nem csak
a józan észt sértené, hanem csorbát ejtene Isten nevén is, aki alig
akar kifogyni a nyíltan kimondott istenkáromlásokból.
Miért lett Isten emberré
Senkit se vezessen félre ez az alcím,
hiszen, mint ahogyan már láthattuk, Jehova Tanúi nem hisznek abban, hogy
Isten emberré vált. Azt tartják, hogy Krisztus maga valamiféle
szellemteremtmény megtestesülés volt, aki, noha létezett már más
teremtmények előtt, nem létezett örökké, és aki biztosan nem volt
egyenlő Istennel.
Azonban, miután beállították a
díszletet, ahogyan az volt, most megpróbálják elmagyarázni Krisztus
misszióját, úgy ahogyan azt ők gondolják. „Hogy igazolja a nevét, hogy a földre
vonatkozó szándékot megérthessük, és hogy az emberek, akik becsületesek
voltak életet kaphassanak”, mondják, „Jehova elküldte az Ő fiát erre a
világra, hogy ‘lelkével kiváltsa sok más emberét’ és hogy ‘tanúsítsa az
igazságot’.
Mivel a Tanúk tagadják a Szentháromságot
és Isten a Fiú létezését, ezért őszintébb lett volna a részükről, ha
nyíltan kijelentik, hogy úgy hiszik, hogy az ő Jehovájuk küldött néhány
szellemteremtményt erre a világra; pontosan úgy, ahogyan Charles Taze
Russell eredetileg mondta, azonosítva a szellemteremtményt Mihály
arkangyallal.
Ami pedig Isten szándékát illeti,
azonnal ki is zárhatjuk a nevének igazolását (noha a neve nem „Jehova”
volt). Isten érvényesíthette volna a jogait azzal, ha engedi az
embereket teljesen elszenvedni az igazságosan kiszabott büntetést a
bűneikért cserében. És maga a Szentírás tanítja, hogy Isten megváltói
tevékenységét abszolút a szeretet és a könyörületesség vezette szabadon.
Ahogyan az sem állt Isten szándékában, hogy megvalósítsa az erre a
“földre”, mint bolygóra, vonatkozó célját. Arra irányult minden, hogy a
kegyből kiesett emberiségnek rendelkezésére álljanak az eszközök, hogy a
mennybéli örök boldogság beteljesedését elnyerhesse.
A biztosíték is helytelen, hogy ez
azokra korlátozódik le „akik becsületesek voltak”, ami Jehova Tanúira
egyáltalán nem igaz. A kiváltás olyan embereknek szólt, akik megbánták
bűneiket. Nem az Új Testamentum mondja azt, hogy „Ha azt mondjuk, hogy
nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság”
(1János 1:8)? És nem Krisztus maga mondta: „nem az igazakat hívogatni
jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre” (Máté 9:13)? Jehova Tanúi
szakadatlanul idézik a Bibliát, azonban fogalmuk sincs róla, hogy mit is
tanít igazán.
„Krisztus felmagasztalása”
A hivatalos Jehova Tanúi dokumentum
következőnek ahhoz a gondolathoz fordul, hogy Krisztus számára mit
jelentett a saját küldetése. Ehhez a szekcióhoz az Ő istenségének
tagadásával lát hozzá:: „Egy szűz hordta ki”, írják, „az Ige testté
lett, amelyet egy asszonyból vettek; ezért ő maga is egy hús-vér
teremtmény volt.
Amit Jehova Tanúi értenek ezen az az,
hogy Ő csak ennyi volt. Minden Istennel és az ő Fiával, akit erre a
világra küldött, kapcsolatos beszédük színtiszta tettetés. Nem hiszik,
hogy Istennek van fia. Ennek ellenére milyen igazságot fed fel a
Szentírás? Azt, hogy Isten örök fia, az Ige „Istennél volt, és Isten
volt az Ige” (János 1:1-3), aki mindeközben megmaradt Istennek, vett
magának egy emberi természetet is, amely Szűz Máriából született. Az
emberi természet igazából egy hús-vér teremtés volt: de az isteni
személy, aki birtokolta, még mindig mondhatta, az isteni mivoltának
következtében, amelyet mindig visszatartott: „Én és az Atya egy vagyunk”
(János 10:30); valamint „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (János 8:58)
- egyértelmű kinyilatkoztatása annak, hogy Ő volt a Mindenható Isten,
aki korábban azt mondta Mózesnek: „mondd Izráel népének: A »VAGYOK«
küldött hozzátok.” (2Mózes 3:14 EF)
A Biblia tanításának a további
kifigurázása így folytatódik. „Amiért megmutatta, hogy a tökéletes ember
képes a csorbítatlanságra az Ördög ügyködésének ellenére”, mondják,
„Isten feltámasztotta Jézust a holtak sorából és ‘fel is magasztalta őt
az Isten mindenek fölé’ (Filippi 2:5-11)”. Semmilyen hithű keresztény
nem fogadná el ezt. Nem azért, mert a mi Urunk megmutatta, hogy az ember
önmagában, aki noha tökéletes, az Ördög ellenére is képes megőrizni a
romlatlanságát, hanem mert egy isteni személyt, egyenlően Isten az
Atyával, megtestesülésként megalázkodva, és elszenvedve a halált az
emberi testében, utána Magához vette, teljesítve az Atya akaratát -
ennek okáért magasztalták fel Jézust még az emberiségében is; és nem pusztán egy „magasabb pozícióba”,
hanem örökké tartó dícsőségbe. Ebből következik, hogy az imádat ami
Istent magát illeti, ugyanúgy kijár Krisztusnak is mind isteni
mivoltában, mind teremtett emberiségében, amit magának adott. Abban az
emberiségben ő az „uraknak Ura és a királyok Királya” (Jelenések 17:14),
amihez pedig Szent Pál ragaszkodik: „hogy Jézus nevére hajoljon meg
minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Filippi 2:10).
Az egyedül Istennek kijáró legfelsőbb
imádat, ezért, Krisztust, az ő dicsőített emberiségében, is megilleti,
annak következtében, hogy ő a második isteni személy a Szentháromságban.
Helyesen használhatjuk a nagyon földhöz ragadt Jehova Tanúira a
szavakat: „Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének
dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen
ítéltetnek meg” (1Korintusz 2:14).
<<<Folytatás következik >>>