Kedves Olvasó!
Szeretném előrebocsátani, hogy a történetem valószínűleg azon írások egyike lesz itt, a blogon, amelyek nem fognak osztatlan sikert aratni, mivel - még a nem JT-k számára is - kényes témát feszeget. Ennek ellenére már évek óta gyűjtöm a bátorságot, hogy beszéljek róla egy nyilvános felületen is (és bevallom, kicsit tartok is a fogadtatástól).
Bár egyelőre még csak külföldi ex-JT oldalakon olvastam ilyen témájú írást, kétlem, hogy országunkban egyedüliként nézek szembe ezzel az élethelyzettel. Bár az alábbiakban óhatatlanul állást kell foglalnom, ezzel nem célom erkölcsi és/vagy teológiai vitákat kirobbantani, sem pedig bárkit is győzködni az igazamról. Az alábbi írás pusztán egy őszinte vallomás, amiről eddig csak a legközelebbi barátaim tudtak, és amit most szeretnék veletek is megosztani.
Bár nem generációkra visszavezethető a családom kapcsolata a JT közösséggel, de úgy a ’70-es évekig mindenképp… Ennélfogva születésemkor - mely a rendszerváltás idejére datálható - már egy több évtizede Őrtorony agymosott családban vártak 3. és egyben utolsó gyerekként. Két testvérem közül egyikük felnőtté válása hajnalán úgy döntött, hogy elhagyja az “igazságot” és belecsap a nagyvilági életbe, míg másik nővérem világéletében az igazi “hosszúszoknyás” testvérnő szellemet követte általános úttörőként.
Tanú családban felnőve egy ideig vakon követtem a tanultakat, eljártam az összejövetelekre, kongresszusokra, prédikálni, tartottam a jobbnál jobb tanulóbeszédeket, stb. Igazi eminens JT voltam, akit példaként állítanak a többi fiatal elé. Meg is voltam győződve arról, hogy amit teszek, helyes, így tizenéves korom elején (14 évesen) családom és barátaim ösztönzésére megkeresztelkedtem. Kár volt… Nem telt bele egy év és én tovább nőttem, elindultam a kamaszkor és a nemi érés hosszú és rögös útján. Nekem pedig fokozatosan rá kellett döbbennem, hogy bár a tanultak szerint a “világhoz” már nem tartozom, van valami, amiért kezdem magam a valláson belül is kívülállónak érezni. Ezt az érzést egészen addig nem tudtam magamnak megfogalmazni, amíg át nem éltem az első kínos szorongással végigült előadást, mely a homoszexualitás helytelen mivoltáról beszélt… Ekkor még csak sejtettem az okát, de ezt hallgatva bűntudattól marcangolva lesütött szemmel ültem, lévén ez bűn Jehova szemében.
Természetesen “szellemi” fiatalként rögtön az Őrtorony kiadványokhoz fordultam, amelyek tanácsai sorra mondtak csődöt (…hogy ne is említsem a Fiatalok kérdezik könyv 2. kötetének idevonatkozó részeit, melyekből egyértelmű, hogy az írójának fogalma sincs, hogy min megy át egy homoszexuális kamasz), engem pedig kegyetlenül gyötört a bűntudat. Kétségbe voltam esve, rengeteg éjszakát átsírtam. Számtalanszor imádkoztam Jehovához, felróva neki azt, hogy egy általa elítélt vággyal teremtett engem, majd folyton vádoltam önmagam, amiért tiszteletlen vagyok Istennel. Négy évig próbáltam magam arra erőltetni, hogy érdeklődést mutassak a lányok iránt. A gyülekezeti legjobb barátom - aki velem egykorú volt - ekkor már persze sokat beszélt róluk és én is próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésekbe, de meg kellett erőszakolnom önmagam, hogy odafigyeljek. Két lány is volt, akiket a gyülekezeti ismerősök és a családom is a figyelmembe ajánlott, mint lehetséges jövendőbelit. Ennélfogva kénytelen voltam úgy tenni, mintha érdekelnének… belülről viszont kimondhatatlanul vívódtam, és legszívesebben világgá üvöltöttem volna az érzéseimet. Húsz éves voltam és kezdtem megtörni, depresszióssá válni a nyomás alatt, ami akkor már közel 5 éve nehezedett rám. Nem bírtam tovább, hogy 24/7-ben egy olyan embert kell megjátszanom, aki nem voltam, nem vagyok és soha nem is leszek! Muszáj volt valakivel beszélnem erről, de a gyülekezeten belül nem bíztam senkiben…
Emlékszem egy meleg fiatal történetére (ha jól emlékszem a dunakeszi gyülekezetben történt az eset), akit nevezzünk most Ádámnak. Ádám a legjobb barátjának (legyen mondjuk Imi) elmondta, hogy nem a lányokhoz vonzódik. Imi, jó barátként ezt elmondta más fiataloknak is a gyülekezetben, majd ez a vének fülébe jutott. Ők kihallgatták Ádámot és bár először tagadta a pletyka valós alapját, végül megtört és beismerte. A vének ezután megfenyegették, hogy rajta fogják tartani a szemüket, hogy mennyire tartja be “Jehova magas erkölcsi irányadó mértékeit”.
Végül megbeszéltem egy találkozót az ex-JT nővéremmel, hogy elmondjam neki az igazat. Életemben soha nem izgultam még annyira, mint ott akkor… Kivert a víz, gyomorgörcsöm volt, remegtem és még mielőtt egy szót is mondhattam volna, kisfiú módjára sírtam el magam. Beletelt pár percbe, mire megnyugodtam és ki tudtam mondani, hogy “Meleg vagyok.”. A nővérem kezdetektől fogva biztosított arról, hogy velem van, támogat és akármi is lesz, mindig is szeretni fog.
Nem sokkal ezután elköltöztem otthonról és papíron másik gyülekezet tagja lettem… bár egyelőre JT maradtam, fokozatosan leépítettem a gyülekezeti ismeretségeket és az úgymond szellemi szokásokat. Kezdtem megalapozni a már tervezett elkülönülés utáni új ismeretségeket, barátságokat kötni a “világban”. Eközben a magánéletem is olyan irányt vett, amely mellett már nem lehetett sokáig titokban tartani valós énemet, valós életemet…
Lassan két éve, hogy előbújtam otthon… A JT nővérem már hónapok óta faggatott, hogy tetszik-e valamelyik lány a gyülekezetből és szüntelenül a nősülésről beszélt. Mindig kitérő válaszokat adtam neki, aminek az eredményeképp egyik este, amikor mindannyian a szüleimnél voltunk félrehívott, leültetett és megkérdezte, hogy akarok-e valamit mondani neki. Tudtam, hogy tudja, és ha akartam volna sem titkolhattam tovább az igazságot… Megviseli az embert, ha évekig játszik egy szerepet; teljesen kimerültnek éreztem magam. Már minden mindegy volt; bevallottam, hogy meleg vagyok és elmondtam azt is, hogy párkapcsolatban élek! Emlékeztetett a “teokratikus” procedúrára abban az esetben, ha valaki ilyen “bűnt” követ el, majd ultimátumot adott, hogy döntsem el, hogy legyen tovább. Elmondta, hogy ők, mint szerető család mellettem állnak azzal a feltétellel, hogy megváltozom…
Csak egy hozzám hasonló ért meg igazán, amikor azt mondom, hogy lehetetlen megváltozni! Próbáltam! Elmondhatom, hogy az érzelmi és szellemi kimerülésig azon voltam, hogy megváltozzak, de elbuktam. Elnyomhatom ideig-óráig, cölibátust fogadhatok, ezzel egy egész életre szóló magányt vállalva… vagy eleget téve a klasszikus forgatókönyv szereposztásának meg is házasodhatok “az Úrban”, de senki ne csodálkozzon, ha évek múltával egy tönkrement házassággal a hátam mögött közösítenek ki.
Apologéta: ez így szimplán nem igaz, "hogy lehetetlen megváltozni". Minden dohányos azt mondja, hogy a cigarettáról nem lehet leszokni. Szimplán ez sem igaz. Én húsz év dohányzás után tettem le a cigarettát, úgy, hogy anno egy házibuliban azt mondtam, hogy amíg tart a doboz cigarettám, addig szívom, utána nem. És így is lett. A dolgok fejben dőlnek el. De elmondhatom azt a történetet, hogy volt egy homokos ismerősöm, akiről egy idő - hosszú-hosszú homokapcsolatok - után kiderült, hogy mégsem homo, hanem inkább biszexuális. Azóta lett egy felesége, egy gyönyörű lánya, de nem tudom mi van vele 8 éve, mert azóta nem találkoztunk.
Ultimátumot kaptam. Ha JT akarok maradni, akkor minimum egy feddéssel kell számolnom és természetesen meg kell szakítanom a kapcsolatot a barátommal. Ha nem akarok tovább “Jehova szolgája” lenni, akkor írjam meg az elkülönülő levelet a nővérem által megszabott határidőig, különben ő fogja megkeresni a gyülekezetem véneit és abból bírói ügy lesz. Közben apának és anyának is elmondtam, hogy meleg vagyok és el fogok különülni. Anya könyörtelenül állt hozzám a kezdetektől és kategorikusan azt szajkózta, hogy ne számítsak arra, hogy ők beszélni fognak velem azután, hogy elkülönültem. Érdekes viszont, hogy apán úgy láttam, hogy egész megértően állt hozzám, de valamiért másnapra ő is kemény és dogmatikus lett (meggyőződésem, hogy nővérem farizeusi befolyásának köszönhető a pálfordulás).
A határidőig indoklás nélkül megírtam emailben a koordinátornak, hogy a továbbiakban nem kívánok JT lenni. Pár nappal később két vén hívott fel telefonon és megerősítést kértek az üzenet valós mivoltáról. Elmondtam, hogy a döntésem végleges, majd megpróbálták kideríteni az elkülönülésem okát, amit én ekkor sem közöltem velük. A hívás vége felé megköszöntem nekik a beszélgetést, és Isten áldását kívántam nekik a továbbiakra. Erre ők - mintha egy ősi átkot olvastam volna rájuk - gyorsan rövidre zárták a hívást és letették.
Az elkülönülésem óta a szüleim és a JT nővérem természetesen megszakították velem a kapcsolatot (ahogy tették azt a korábban elkülönült testvéremmel is). Egy okból kifolyólag hívnak fel néha, ez pedig az, amikor anyagi segítségre van szükségük. Ilyenkor “egy család vagyunk” címszó alatt írnak egy üzenetet, vagy felhívnak minket és megindokolják, hogy épp mire kéne pénzt adnunk… Lehet, hogy elítélendő, de - bár az első pár alkalommal segítettünk - mostanra kihasználás ízűvé vált, hogy csak arra vagyunk jók, hogy a “világi” munkánkban, a “világi” időbeosztásunkban, a “világi” életmódunkkal, az “erkölcstelen életformánkkal” megkeresett “sátáni” pénzünket belepumpáljuk egy olyan család “teokratikus” mindennapjaiba, akik csak addig szerettek, míg ugyanabban hittünk, amiben ők…
Ember vagyok és tökéletlen, mint bárki más. Rengeteget gondolkodtam a történteken és többször átértékeltem az életem. Régebben mindent megadtam volna azért, hogy olyan legyek, mint mások. Rá kellett azonban döbbennem arra, hogy ha nem születek homoszexuálisnak, a belém nevelt fanatizmussal valószínűleg soha nem különültem volna el. Egyszerűen nem lett volna rá okom, hisz vakon hittem a “szellemi mannában”.
Sokszor nem értettem, mi miért történik és még többször vádoltam is érte Istent. Mára megváltozott a véleményem az életemről; nem változtatnék rajta semmit. Esetemben Isten pontosan tudta, hogy mi a módja annak, hogy kiszabadítson egy hazug, megrontó és sátáni vallás csapdájából. Ezért örökké hálás leszek Neki!
- penten –