"Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson." [Kol 2,8]

2015. február 26., csütörtök

A liberalizmus bűn - 12. rész

Közel egy éven át tartó sorozatot indítok Dr. Felix Sardá Y Salvany "A liberalizmus bűn -  Az Egyház tanítása a liberalizmus ellen" című könyv alapján, segítségével. A könyv olvasása előtt is mindig mondtam, hogy a liberalizmus a sátán földi világba testesülése, a bűn széleskörű elterjedésének az oka. Tipikus megközelítése az "Amit szabad neked, azt nekem is. Amit nekem szabad, azért tégedet elítélnek". De ezt az élet mindegyik területére ráhúzhatjuk. Ha nem vagyok politikailag korrekt, mint ahogyan nem nagyon szoktam: ez a tipikus kettős mérce alkalmazása. Ebbe az utcába sétált be a római-katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinattal, illetve a döntéseivel. A sorozat befjezése XIII. Leó pápa körlevele lesz, mely jelenleg is nagyon aktuális. De a körlevél közlésére várni kell.
Apologéta

12. rész - Van valami, ami liberalizmusnak látszik, de nem az - s van, ami nem annak látszik, és mégis az.

Az ördög nagy mester a félrevezetésben és a csalásban; varázsereje leginkább abban áll, hogy nagyon jól tudja az eszmezavart előidézni. Az emberek fölött gyakorolt hatalmának felét bizonyosan elveszítené az átkozott, ha a jó és gonosz eszmék tisztán és élesen megkülönböztetve s feltüntetve volnának. Mindenesetre figyelemre méltó dolog, hogy még az ördögöt sem szokás ma ördögnek nevezni, talán mert a liberalizmus úgy szoktatott bennünket, hogy még az ördög úr iránt is bizonyos tiszteletet tanúsítsunk. A szakadárságok és eretnekségek idejében az ördögnek első dolga megváltoztatni s összezavarni a szavak értelmét, s biztos benne, hogy ily módon a legtöbb embert elvakítja és tévútra vezeti. Ez történt például az arianizmussal, annyira, hogy a milánói zsinaton több, szentség hírében álló püspök oly formulát írt alá, mely amaz eretnekség fő üldözőjének, a jeles Athanáznak kárhoztatását tartalmazta, s ha Szent Eusebius vértanú annak idején meg nem érkezik, hogy ama néhány aggastyánnak (a breviárium szerint) „captivata simplicitas"-át (foglyul ejtett egyszerűségét) a hálóból kiszabadítsa, e püspökök a történelemben kétségkívül amaz eretnekség őszinte hívei gyanánt szerepelnének. Ugyanez történt a pelagianizmussal s később a janzenizmussal; ugyanez történik ma a liberalizmusra nézve.

A liberalizmust ma némelyek bizonyos politikai formának tartják, mások a türelmesség és nagylelkűség szellemének, amely a zsarnokság és az önkényuralom ellen irányul; nem kevesen jogegyenlőséget értenek alatta, a legtöbben pedig valami nem könnyen meghatározható dolgot, amely mindazt magában foglalja, ami az önkényes kormányzással ellentétben áll. Így tehát ismét ama kérdést kell fölvetnünk: mi a liberalizmus? Vagy még inkább azt kell kutatnunk, mi nem az?

Mindenekelőtt a politikai kormányformák, bármennyire demokratikusoknak képzeljük is azokat, ex se, vagyis magukban véve nem tekinthetők liberalizmusnak. Minden dolog az, ami; a forma csak forma és semmi több. Az egységes vagy szövetségi, demokratikus, arisztokratikus vagy vegyes köztársaságnak, a képviseleti vagy a királyi hatalom maximumával vagy minimumával kevert kormányformának, az abszolút vagy mérsékelt, örökös vagy választás alá eső monarchiának, mindezeknek magukban véve - jól jegyezzük meg e két szócskát: ex se - semmi közük sincsen a liberalizmushoz. E kormányformák mind teljesen és tökéletesen katolikusok lehetnek. Ha e kormányformák elismerik maguk fölött Istennek fennhatóságát és saját hatalmukat Istentől származtatják, ha hatalmuk gyakorlatát a sérthetetlen keresztény törvénynek alávetik s azt, amit e törvény meghatározott, szentnek tekintik, ha az Egyháznak erkölcsi fennhatóságát s hatáskörében feltétlen jogát és függetlenségét a közjog alapjául elfogadják, akkor e kormányformák mind valóban katolikusok, úgyannyira, hogy a legkövetelőbb ultra-montanizmus sem vethet nekik semmit sem a szemükre, mert hiszen igazán ultramontárok. A történelem több igen hatalmas s egyúttal buzgóan katolikus köztársaságot ismer; ilyen volt Velence arisztokratikus s ilyen Genuának s néhány svájci kantonnak kereskedelmi köztársasága.

A vegyes és ugyancsak katolikus monarchiák közül idézhetjük először a katalóniai és aragóniai dicső monarchiát, amely a középkornak legdemokratikusabb s egyúttal legkatolikusabb állama volt; továbbá a régi Castilliát egészen az ausztriai házig; a lengyel választó királyságot mindaddig, amíg csak e legvallásosabb ország a legigazságtalanabb módon szét nem daraboltatott. Előítélet azonban azt hinni, hogy a monarchiák ex se vallásosabbak, mint a köztársaságok; mert hisz még a legújabb időben is éppen a monarchiák: Orosz- és Poroszország üldözték a legbotrányosabb módon a katolicizmust. A kormány, bármilyen politikai formája legyen különben, katolikus, ha alkotmánya, törvényhozása és politikája katolikus elveken alapszik - ellenben liberális, ha alkotmánya, törvényhozása és politikája alapját racionalisztikus elvek képezik. Nem az képezi a törvényhozás vagy alkotmány lényegét, hogy a monarchiában a király, a köztársaságban a nép, s a vegyes kormányformájú államokban mind a kettő együttvéve alkot törvényeket, hanem az, hogy a hit változatlan pecsétje alatt s az államokat csakúgy, mint az egyedeket kötelező keresztény törvény szerint mennek és intéztetnek a dolgok, vagy sem.

Ahogy az egyedek között a király az ő bíborában, a nemes az ő címerével s a munkás ember az ő tarisznyájával egyaránt lehet katolikus, éppen úgy az államok is, bármily kormányformájuk legyen különben, minden különbség nélkül katolikusok lehetnek. Ezért annak, hogy valaki liberális-e, vagy sem, éppen semmi köze sincsen ama természetes gyűlölethez, amellyel az önkény és zsarnokság ellen minden embernek viseltetnie kell; semmi köze amaz óhajhoz, hogy a polgárok között teljes jogegyenlőség uralkodjék, s még kevésbé van köze a türelemhez és nemeslelkűséghez, amelyek, ha oly értelemben vétetnek, amint kell, éppen keresztény erények. És mégis mindezek bizonyos emberek s bizonyos hírlapok által liberalizmus látszatát keltik, íme tehát valami, ami liberalizmusnak látszik, de mégsem az.

De van más valami, ami nem látszik liberalizmusnak, és mégis az. Képzeljünk magunknak egy abszolutisztikus monarchiát, amilyen például Oroszország, vagy ha jobban tetszik: Törökország; képzeljünk magunknak egy minap konzervatívnak nevezett kormányt, a lehető legkonzervatívabbat, és képzeljük, hogy ezen abszolút monarchia és konzervatív kormány alkotmányának és törvényhozásának alapját nem a katolikus jog, nem a hit rendíthetetlen sziklája, nem az Egyház jogainak szigorú tiszteletben tartása, hanem a királynak vagy a konzervatív többségnek ingatag akarata képezi: az ilyen monarchia, az ilyen konzervatív kormány liberális és antikatolikus.

Ha a fejedelem az ő felelős miniszterével, vagy ha a felelős miniszter az ő törvényhozó testületeivel szabadgondolkozó: az eredmény mind a két esetben ugyanaz, a politika a szabadgondolkozás befolyása alatt áll s következőleg liberális. Korlátozza bár az ilyen fejedelem vagy miniszter a sajtószabadságot, sanyargassa bár a legigazságtalanabb módon a népet, s uralkodjék vasvesszővel alattvalói fölött: a szerencsétlen ország talán nem lesz szabad, de minden bizonnyal liberális. Ilyenek voltak a régi ázsiai birodalmak; ilyen sok újabbkori monarchia; ilyen lesz, ha Bismarck terve megvalósul, a Német Birodalom, ilyen a mai spanyol monarchia, amelynek alkotmánya sérthetetlennek nyilvánítja a királyt, de nem mondja sérthetetlennek Istent.

Íme tehát valami, ami nem látszik liberalizmusnak, és mégis az, mégpedig annál furfangosabb és veszedelmesebb, mennél kevésbé árulja el önmagát.

Látnivaló tehát, hogy ezen kérdések tárgyalása nagy óvatosságot igényel. Mindenekelőtt meg kell jelölni a vita határait, s ki kell küszöbölni azt, ami a tévedésnek leginkább kedvez, a kétértelműséget.
Posztolta: Időpont:
Címkék: , , , , , , , , , ,