„Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje.” (Luk 21,28) Urunk eme szavai Advent első vasárnapjának evangéliumában minden évben újra és újra elhangzanak. Azt követően, hogy Krisztus kimondhatatlan szorongattatásokat és katasztrófákat jövendölt meg az idők végezetére, a fenti szavakkal bátorítani akarta övéit: a legnagyobb szükségben a megváltás már nincs messze többé. E szavakat ezen kívül az Antikrisztusra is vonatkoztathatjuk. Az első pillanattól kezdve bizonyos, hogy nem az Antikrisztusé – bármely időben jöjjön is el – az utolsó szó. Maga az Úr fogja útját állni, és áldatlan uralmának véget vetni. Ezért az Antikrisztusról szóló elmélkedés a hívek számára alapjában véve reményre és bizakodásra ad okot – minden sötétség ellenére, mely ezt a témát jellemzi: „emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje”.
AZ ANTIKRISZTUS ISMERTETŐJEGYEI
8. Krisztustól legyőzetve
„Mondd meg nekünk, mikor következik ez be? S mi lesz a jel eljöveteled és a világvége előtt?” [Mt 24,3] Tanítványai ezen kérdésére Krisztus csak töredékes választ ad. Eljövetelének jeleit – habár Jeruzsálem pusztulásáéval összekeverve – részletesen felsorolta. De a „mikor” kérdésre az Úr nem adott útbaigazítást. „Azt a napot és órát azonban nem tudja senki, még az ég angyalai sem, csak az Atya.” [Mt 24,36] Ezért ez, hogy ismét Szent Ágostont idézzük, „tökéletesen alkalmatlan kérdés. Mert ha ezt tudnunk hasznunkra válna, ki mondhatta volna meg a kérdező tanítványoknak jobban, mint az isteni tanító maga?”
Miért van mégis értelme annak, hogy az Antikrisztusról és hatalmának jegyeiről elgondolkodjunk, habár eljövetelének ideje és a végidőről szóló próféciák néhány részlete sötétben marad számunkra? Egyfelől, ezt a témát, miként ezt könnyen ellenőrizni lehet, mind a Szentírás, mind az egyházatyák és a későbbi szerzők elég részletességgel tárgyalják. Ezért legalábbis méltányos, ha mi sem megyünk el érdektelenül e téma mellett. Másfelől, e részleteiben baljóslatú és olykor titokzatos jövendölések szellemi haszna kettős: először figyelmeztetésként szolgálnak számunkra, másodszor vigaszként.
Figyelmeztetésként: „Legyetek készen!”
Urunk a világvégéről szóló beszédét komoly figyelmeztetéssel zárja: „Vigyázzatok, nehogy elnehezedjék szívetek a mámorban, a tobzódásban, meg az élet gondjaiban és készületlenül érjen benneteket az a nap, mert mint a tőr, úgy fog lecsapni a föld színének minden lakójára. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.” [Luk 21,34-36]
Ez az intés és figyelmeztetés természetesen nemcsak azoknak szól, akik az Utolsó Ítélet napján még élni fognak, hiszen különben a végidők katasztrófáiról és az Antikrisztus uralmáról szóló jövendölések minden ez előtt élt ember számára értelmét vesztenék. Ezzel szemben az Úr kifejezetten ezt mondja: „Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Legyetek éberek!” [Mk 13,37] Az éberségre való felszólítás kivétel nélkül minden embernek szól, miként ezt Szent Ágoston nyomatékosan kifejti: „Amitől a világ utolsó napján, mely az istenteleneket tolvajként lepi meg, félni kell, attól ugyanabból az okból közülünk mindenkinek saját élete utolsó napján szintén félnie kell. Valóban az Utolsó Ítéletkor mindenki abban az állapotban lesz, melyben saját élete utolsó napján volt. élete utolsó napja mindenki számára az Úr eljövetele előtti utolsó nap.”
És ehhez hasonlóan kell az Antikrisztus-próféciákat felfogni, miként ezt fejtegetéseink legelején már megmondtuk. Ez nem csak azok számára bír jelentőséggel, akik valóban az Antikrisztus napjaiban fognak élni. Az Antikrisztus és uralmának ismertetőjegyeit ismerni mindazok számára fontos, akik antikrisztusi időkben élnek, olyan korban tehát, mely az Antikrisztus idejéhez a megtévesztésig hasonló. Az Antikrisztusról szóló jövendölések mindig akkor hatásos intelmek az éberségre, amikor az Antikrisztus előfutárai és árnyalakjai működésben vannak: figyelmeztetésül szolgálnak, hogy nehogy ezek megtévesszék a híveket.
Vigaszként: „Ne félj, te kicsiny nyáj!”
Amikor Urunkat nagypénteken a legszégyenletesebb módon kicsúfolták, megkínozták s végezetül keresztre feszítették, akkor ez tanítványai számára érthetően rendkívül megdöbbentő volt, és súlyos próbát jelentett Krisztusba vetett hitük számára. Mindazonáltal ez a szerencsétlenség nem szakadt rájuk váratlanul. Az Úr többször jelezte eljövendő őrizetbe vételét, megkínzatását egészen a gonosztevőknek kijáró kereszthalálig, de ezt követő dicsőséges feltámadását is. Ha a tanítványok akkor hívőbb lélekkel felidézték volna maguknak Krisztus jóslatait, valószínűleg nem botránkoztak volna meg oly gyorsan a történteken. Jézus szavai ebben a látszólag kilátástalan helyzetben hatásos vigaszt jelentettek volna számukra.
Ehhez hasonlóak a világ végéről és az Antikrisztus hátborzongató uralmáról szóló jövendölések: azon emberek számára, kik antikrisztusi korokban élnek, és akiknek saját szemükkel kell a világméretű félrevezetést és a gigantikus hitehagyást végignézni, nem jelentéktelen vigasz, ha tudják: ennek így kell történnie! Mégpedig azért, mert Isten a dolgok folyását az Ő végtelen bölcsességében és előrelátásában ismeri, és ezt Fia és az apostolok és az evangélisták által előre megmondta – hogy nekünk vigaszul szolgáljon! Ha tehát a katasztrófa megtörténik, úgy ahogy a Szentírás megjövendölte, azt mondhatjuk, amit Krisztus az Ő passiójakor: ennek így kell történnie, hogy az írás beteljesedjék. [Mt 26,54]
„Szája leheletével”
Természetesen a vigasz nem lett volna igazi, ha Jézus csak keresztjét jövendölte volna meg és nem ezzel együtt feltámadását is, ami aztán valósággá lett. És ugyanennyire magától értetődő a mi számunkra és azok számára is, akik antikrisztusi korokban élnek, abból a remény és a bizonyosság alapját meríteni, hogy nem csupán a katasztrófát jövendölték meg előre, hanem vele együtt Istennek ellenfele fölött aratott végleges győzelmét is. Ami a híveket a legnagyobb szükségben és szorongattatásban, sőt még magában a mártíromság legvégső helyzetében is bizonyos higgadtsággal és belső nyugalommal eltölti, az az Isten győzelmében való részesedés abszolút bizonyossága. Szilárd reményünket az Immaculata-ra, a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívébe helyezzük. Kezdettől fogva bizonyos, hogy ő széttiporja a kígyó fejét, és így Szeplőtelen Szíve, ahogy ezt Mária Fatimában megjósolta, a végén diadalmaskodni fog.
Hiszen a vadállat győzelme – „hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és győzelmet arasson” [Jel 13,7] – időben és térben behatárolt és így csak felszíni, csakúgy, mint minden keresztényüldöző győzelme a mártírokon tisztán látszatgyőzelem volt és marad. Szent János Titkos jelenései, mely az Antikrisztus működését oly ijesztően kíméletlenül leírja, Krisztusnak az Antikrisztuson aratott végső győzelmét sem hallgatja el, és ezért végeredményben vigaszkönyv. Azért íródott, hogy minden idők keresztényei (különösen az Antikrisztus korában élők) bátorságot merítsenek belőle. Még mielőtt a látnoknak Sátán és az ő eszközeinek kegyetlen dühöngését megmutatták, ezeket a szavakat mondták neki: „Ne sírj! Nézd, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja.” (Jel 5,5) Az antikrisztusi hatalmak „harcot indítanak a Bárány ellen, de a Bárány legyőzi őket, mert ő az Urak Ura és a Királyok Királya. Szövetségesei a meghívottak, a kiválasztottak és a hűségesek.” [Jel 17,14] „Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak. Ezek a nagy szorongatásból jöttek, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében”, és „a Bárány, aki a trón közepén áll, legelteti és élő vizek forrásához tereli őket, az Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet.” [Jel 7,9/14/17]
A maga részéről Szent Pál röviden és tömören írja meg, hogy milyen véget ér az Antikrisztus: „Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével.” [2Tesz 2,8]
„Jöjj el, Uram Jézus!”
Ez a győzelembe vetett bizonyosság a híveket mindennemű apokaliptikus pániktól és világvége-hisztériától megmenti, de a bénító reménytelenségtől és kétségbeeséstől is. Maguk az őskeresztények is, akik pedig az Antikrisztus uralmát, a világ végét és Krisztus újra eljövetelét közelinek vélték, minden egyebek voltak, mint passzívak vagy kétségbeesettek. Semmi esetre sem vártak ölbe tett kézzel a végre, hanem minden erejüket feláldozták és minden kínálkozó alkalmat megragadtak, hogy Isten birodalmát kiterjesszék, e világos mottó szerint: a világ menthetetlenül elveszett – de halhatatlan lelkeket menteni kell!
És így elődeink a hitben nem annyira az Antikrisztus és az ő szörnyű hatalma felé haladtak, hanem sokkal inkább az Urat kutatta tekintetük, akit Krisztus saját szavai szerint a felhőkön jövő vártak „a Mindenható jobbján ülve” [Mk 14,62], és „hatalommal és dicsőséggel”. [Mk 13,26] Ezért hangzik az Egyház vágyakozó imája kezdetektől fogva Krisztus visszatértéig így:
Folytatás következik >>>>
JÖJJ EL, URAM JÉZUS! [Jel 22,20]
P. Markus Pfluger