Kezdjük rögtön a Koppány versus Szent István kérdéssel. Szóra sem érdemes szamárság, miszerint ebben a konfliktusban az ősi magyar hagyomány és az idegenek által, Szent István "áruló", kollaboráns közreműködésével importált idegen, latin - a szkizmára Róma és Bizánc között egyébként is csak 1054-ben kerül majd sor -, nyugati vallás és tradíció ütközött egymással. Ez a beállítás egyfelől az elemi történelmi ismeretek, másfelől a józan ész teljes hiányából fakad. Géza ugyanis még a 970-es években 500 előkelővel, egész udvarával felvétette a "római hitet". Így Koppánnyal is. Tehát eleve egy latin keresztény állott szemben egy latin kereszténnyel a 997-es hatalmi-uralmi konfliktusban.
Rögtön az elején kezdve: e trónharcban semmiféle ősi szokásjog, nevezetesen a szeniorátusnak Géza (és nem István) által történt negligálásáról, s a primogenitúra nyugati jogszokás szerinti konfliktusáról volt szó. Az Árpádok már a 10. században és a későbbiekben is csaknem kizárólag az elsőszülöttségi elvet alkalmazták, a legidősebb dux csak akkor örökölt, ha nem volt elsőszülött. Erről szólnak 1301-ig az Árpádok egész uralkodását végigkísérő véres és sokszor kegyetlen trónharcok ("korona és kard").
Egyébiránt, ha el is fogadnánk az "ősi szokásjog" megsértését, akkor sem István, hanem Géza a "bűnös" a dologban, hiszen a magyar és az egyetemes történetben sem igazán találunk példát arra, hogy amennyiben az előd kijelöli - bármilyen jogcímen - utódját, az majd önkéntes alapon, vidáman lemond e privilégiumáról. A hatalom logikája ugyanis nem így működik. A dolog további pikantériáját az adja, miszerint egyáltalán nem biztos, hogy Koppány volt az idősebb, ugyanis István 970/972 táján született, vagyis akkori fogalmak szerint 997-ben már meglett férfikorban volt, így még a szeniorátus jogszokása alapján is ő számított a jogszerű trónörökösnek.
Annak sincs semmiféle alapja, hogy 997-ben "németek" harcoltak "magyarokkal". István serege is magyarokból rekrutálódott, csupán az elit udvari testőrség szűk körét alkották svábok. Valójában Koppány oligarcha volt és a trón megszerzésére tört, s a döntő ütközetben elbukott. Ráadásul a közhiedelemmel ellentétben az sem bizonyos, hogy Szent István felnégyeltette Koppányt, ugyanis erről a tényről először a 350 évvel később, 1358-ban keletkezett Képes Krónika tudósít, korábbi források, például az 1283 táján született Kézai-féle gesta nem tesz említést. Amennyiben diadalmaskodik, aligha lett volna más lehetősége, mint a Szent István-i út követése. Azt, hogy Szent István mennyire a magyar érdekek képviselője volt, és semmiféle "német-magyar" összeesküvés nem volt, az is bizonyítja, miszerint, amikor II. Konrád császár részéről támadás érte hazánkat 1030-ban, István Bécsig verte vissza a betolakodókat, magát a várost is birtokba véve Mátyás előtt félezer évvel, s az új nyugati határ a Fischa folyónál jelöltetett ki.
De ez a szektás "teória" további kérdéseket is felvet az összeesküvés-elméletet illetően. Hogyan lehetséges az, hogy van egy büszke "nemzet" (a középkorban modern nemzet nem létezett), amely a 10. században végigveri egész Nyugat-Európát, az atlanti partokig jutva, majd a 11. században úgyszintén elhárít minden német-birodalmi intervenciót, az említett 1030. évin kívül 1046-ban elzavarja, sőt végez a császári kreatúra Orseoló Péterrel, I. András (1046-1060) uralkodása alatt ismételten visszaver két német támadást (1051-ben a Vértesnél, majd 1052-ben a dunait Pozsonynál, ehhez kapcsolódik a nevezetes Zotmund-, illetve Vörösmartynál a Búvár Kund-történet), Szent László (1077-1095) pedig még a pápai beavatkozást is sikeresen hárítja el; nos tehát, ha van egy ilyen virulens, katonai erényekkel ékeskedő nép, akkor arra pár száz idegen lovag és pap saját akarata ellenére hogyan tud rákényszeríteni egy "idegen" vallást? Meglehetősen képtelen feltételezés.
Végezetül, azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy egyes pszeudo-szekták igehirdetői szerint Szent István (csak a pontosságért: már Taksony és Géza) egy a magyar néplélektől teljesen idegen vallást kényszerített rá, ráadásul idegen, latin nyelven a magyarságra. Először is: a magyarság már keleten megismerkedett a keleti kereszténységgel, s annak liturgikus nyelve ugyancsak idegen, örmény és görög volt. Másfelől józan ésszel sem hiheti senki, miszerint az egyszerű népnek, mondjuk a társadalom több mint 90 százalékának Géza és István idejétől minden egyházi szertartást alfától ómegáig latinul kellett volna végighallgatnia, aminek határozottan semmi értelme nem lett volna, s nyilván tehetetlen unalmában és dühében a gyülekezet tiltakozott, lázadt volna ez ellen az esztelenség ellen.
A latin csupán az akkori értelmiségi elitet jelentő, a királyság néhány százalékát kitevő főpapság nyelve volt, akiknek köszönhetően a Vulgátából készültek kivonatok, fordítások (pl. a Halotti Beszéd és Könyörgés), s a föld népének a plébánosok ezeket a textusokat olvasták és magyarázták. Csupán a liturgia nyelve volt a II. Vatikáni Zsinatig a latin, egyébként a hívőkkel minden más egyházi ügyben anyanyelven érintkezett az alsópapság, amelynek latin tudása általában szintén meglehetősen hiányos volt, különösen még a 11. században.
Ám világos lehet mindez abból a históriai tényből is, hogy az erőszakos nyelvi asszimiláció a modern kor terméke, sok esetben még a 20. században is sikertelen kísérlet volt a hatalom részéről.
Gondoljunk arra, hogy mire ment a bolsevik hatalom 1945 után az orosz nyelv tanításának ránk kényszerítésével? A mai magyarországi társadalom hány százaléka tudna oroszul konyhanyelven egyáltalán megnyikkani? Vagy az elcsatolt országrészekben az épp napjainkban kihaló idős generáció utolsó tagjai úgy távoznak az életből, hogy egyetlen szót sem tudnak gyakorlatilag tótul, oláhul vagy a megszálló hatalom nyelvén.
De hogy ez mennyire így van, zárjuk sorainkat Babits egy megrázó, súlyos betegen, az 1930-as években írott versével, a Balázsolással, amely még a II. Vatikáni Zsinat előtt született:
"Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad...."
Nos, ezek után minden olvasó fantáziájára bízom, hogy képet alkosson magának arról, miféle erőszakos latin térítés zajlott Magyarországon a 10-11. században.
Lipusz Zsolt