A (Német) Szövetségi Köztársaság eladósodott háztartásainak százezrei, cég-csődök ezrei és az ebből következő családi tragédiák körülöttünk, amelyekről nem tehetünk, okoznak végül éhezést és nyomort a legeladósodottabb fejlődő országokban, legalább is így kezdődik, mert egyes teológusok nyíltan emlegetik a kamat- és adósság-elengedés bibliai szabályát, azt, hogy megvetendő dolog mások ínségén meggazdagodni és többet követelni vissza, mint amennyit kölcsönképpen adtak.
A.
Világraszóló botrány, hogy mi, északi gazdagok, a déliektől nemcsak az adósság törlesztését követeljük, hanem kamatokat is behajtunk, mégpedig sokkal-sokkal többet, mint amekkora fejlesztési segítséget nyújtottunk, és talán a saját gazdaságunk kizsákmányolási alapelvét tartva vagyunk szigorúak. Még alig köztudott, hogy minden egyes árban, díjban tetemes kamat-rész rejtőzik, hogy a fogyasztók négyötöde sokkal több kamatot fizet, mint amennyit valaha beszed, hogy a befektetett tőke kamatozása exponenciális növekedésre kényszeríti a gazdaságunkat, ezáltal mintegy hajtószíja a környezetpusztításnak, a technika eluralkodásának, a munkanélküliségnek, elszegényedésnek, állam-eladósodásnak, és a háborús készülődésnek. (2)Az ilyen harácsoláson és kizsákmányoláson alapuló gazdálkodás halálos végkifejletét az emberiség évezredek óta ismeri. Babilon, Egyiptom és Róma, de az ókori Izrael királyai is véleményt alkottak róla. Ne lepődjünk meg tehát, hogy a pénz- és földtulajdon-rendszer szabályozása, és elsősorban a kamat tiltása, mint valami vörös fonál, húzódik végig a vallástörténeten, különösen a kereszténységen át. Olyan időben, amikorra ez a bölcsesség szinte teljesen feledésbe merült, és amelyben ennek következményei drámaian kiélesednek, nagy segítségnek számíthat visszatérni a korábbi évszázadok felismeréseihez, és meríteni a jogos, igazságos rend keresésének indítékaiból.
B.
Áttekintve kultúrtörténetünk utolsó 3000 évét, a vallásos kamat-tilalom belső szigora után újabb kanyar következik. Az ívelés - kb. fél-magasságban - Kr.e. 1250 körül kezdődött a mózesi törvényekkel, tetőpontját érte el Jézus Krisztus hegyi beszédében, és a 20. század végére (eddigi?) legmélyebb pontjára jutott. Az utolsó 150 év teológusai hajlanak arra, hogy visszamenőleg relativizálják a kamattilalmat, és ezáltal feloldják az ellentmondást, és a tilalmat túlhaladottnak tüntessék fel. Ezért sok a vitatott értelmezés ebben a fogalomkörben. (3)I. Biblia
1. Mózes törvényei
A kamat tilalma azon isteni törvények közé tartozik, amelyeket Mózes hirdetett ki Izrael népének a Sinai hegyen, az Egyiptomból való kivonulás után: “Ha te, egyik a népemből, pénzt adsz kölcsön egy szegénynek a közeledben, ne úgy segíts neki, mint valami uzsorás, nem szabad rá kamatot kiróni.” (4)
Ettől kezdve minden kamat uzsorának számít, függetlenül a nagyságától. Jóllehet a kamatfizető szegény testvérre való utalás azt jelzi, hogy a kölcsön - főleg a fogyasztási kölcsön - közönséges dolog. Ebből kiindulva mégsem volna megengedhető, hogy az újabb idők termelési kölcsönei kamatozók legyenek. Aztán a kamattilalom körül ott a többi szabály: az “elengedés éve” (Mózes 5. könyve, 15,1-11), miszerint minden hetedik évben minden adósság elengedtetik, és a “kürtölés éve” (Mózes 3. könyve, 25), a minden ötvenedik esztendő, amikor minden földbirtokot vissza kell adni eredeti tulajdonosának ?ezt kellett kikürtölni, kürtöt fújva kihirdetni országszerte, - a fordító megjegyzése?, úgyhogy a termőföld el nem idegeníthető ennél hosszabb időre, és a még esedékes termés, annak értékén számított ára abban az esztendőben veszendőbe megy. Ezek a kamattilalom érvényesítéséhez szükséges elengedési szabályok és földtulajdonjogok a történelem folyamán feledésbe merültek, és ez súlyos következményekkel járt.
Mózes a saját népére korlátozza a kamatszedés tilalmát, és megengedi az idegenekkel szemben (kifejezetten így; Mózes 5. könyve, 23, 20). Ezt a megkülönböztetést a zsidók a mai napig betartják, ami részben oka tragikus történetüknek.
2. Próféták
Izrael népe Mózes és Józsué halála után hamarosan hátat fordított ennek a tiltásnak, - az Ótestamentum érzékletesen ecseteli számunkra, hogy ennek milyen gonosz következményeit kellett elszenvedniük. Ennek ellenére a próféták - legalább is ezen a ponton - nem alkalmazkodtak a valósághoz, hanem megszigorították a kamattilalmat. Ezékiel próféta így intett a babiloni fogság alatt, Kr.e. 597 körül: “Aki kamatra ad kölcsönt és ráadást vesz, maradjon-e életben? – Nem marad életben! … Meg kell halnia! Vére jöjjön belőle!” (18, 13) (5)
A korlátozás tehát az izraelitáknak adott kölcsönre vonatkozik. Mégis, először a makkabeusok érvényesítették a kamattilalom, az “elengedés” és a “kürtölés” évének törvényét, Kr. e. a 2. században, rövid időn át, a római uralom előtt.
3. Keresztény tilalom
Jézus Krisztus a követelésével még tovább megy. Hegyi beszédében ezt mondja: “Inkább szeressétek ellenségeiteket, és tegyetek jót, és kölcsönözzetek, anélkül, hogy visszavárnátok. Akkor nagy jutalmatok lesz, és a Magasságos fiai lesztek…” (Lukács, 6,35)
Ezzel a kamatszedés tilalmát magától értetődőnek nyilvánítja, és követelménnyé teszi, hogy adott esetben a kölcsön visszaadásáról is lemondjanak. A Máté evangéliumában (5,38) leírt hegyi beszédből ez még érthető, hiszen a hitelezés-téma szövegkörnyezetében ott a tetszetős felszólítás, hogy ha megütötték a jobb orcádat, fordítsd oda a balt is, továbbá, az, hogy akitől az alsó ruháját akarják, adja oda a felsőt is. Hozzáfűzi: “Adj annak, aki kér tőled, és ne fordulj el attól, aki tőled kölcsönözni akar!” (5,42)
Az, hogy az anyagi haszonra törekvés és Krisztus követése összeegyeztethetetlen, sok helyen kiviláglik, például abban a kijelentésben, amely szerint egy teve könnyebben átjut a tű fokán, (amivel ő gyalogos-kapura gondol,) mint hogy egy gazdag ember bejuthatna Isten országába (Máté, 19,24), és ebben a markáns mondatban: “Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.” (Máté, 6,24)
Pál apostol elítéli a teljesítmény nélküli és az élősködő jövedelmet: “Ha valaki nem akar dolgozni, ennie sem kell.” (2. Tesszaloniki levél, 3,10.) (6)
Időközben bizony messze eltávolodtunk az erkölcsi követelmények ilyen magasától.
II. Egyház
1. Ókor
A szinódusok mellett mindenekelőtt az egyházatyákként és szentként tisztelt őskeresztény egyházi írók szolgálnak forrásként, akik az érvényes római törvények ellenére tiltották a kamatszedést. Lactantiustól (megh. Kr.u. 330-ban), kora egyik legképzettebb és legtanultabb emberétől származik a következő mondás:
“Rendkívül igazságtalan többet visszakövetelni, mint amennyit az ember odaadott. Így cselekedni: ez a legszűkebb környezetünk kizsákmányolása, és spekulálni a megszorultságon: álnokság.”
A nyssai Szent Gregor (Kr.u. kb. 334-394), aki görög püspök, jelentős teológus és misztikus volt, nyomatékosan kiátkozta a kamatot:
”Mi a különbség idegen javak titkolt módon való birtokba vétele és a között, hogy valaki útonállóként, gyilkosság árán teszi önmagát idegen vagyon urává, - vagy ha kamatfizetés kikényszerítésével veszi tulajdonba azt, ami nem az övé?”
Ambrosius (340-397), Augustinus (354-430) és Hieronymus (331-420) is keményen elítélték a kamatszedést, jóllehet ezzel heves támadásoknak tették ki magukat.
Számtalan korai egyházi szinóduson határozták el és igazolták a kamat tilalmát. Az elvirai szinódus (306-ban) a kamatszedést megtiltotta mind a papságnak, mind a laikusoknak. A Konstantin által 313-ban hozott, keresztény-barát, milánói türelem-rendelet után az egyház készségesnek bizonyult, egy darabig alkalmazkodott, és a klérusra korlátozta a kamattilalmat, hasonlóan az Arles-i szinódus 314-ben és a nikeai konzilium 325-ben, amint a későbbi szinódusok és konziliumok úgyszintén. Létezett ugyan megkülönböztetés uzsora és kamat között, mégsem számított, aszerint, hogy a kölcsön célja fogyasztás-e, vagy ipar. Ezt egyrészt az Ó- és az Új Testamentumra alapozták, másrészt az igazságosság természetes elveire, ahogyan azokat már a görög filozófia - különösen Arisztotelész – megfogalmazta.
2. Középkor
A kamattilalom először a Karolingok alatt vált általános érvényűvé. Miután Anglia 787-ben megelőzte, Nagy Károly 789-ben az aacheni szinóduson megfelelő törvényt terjesztett elő. Lothar császár 825-ben így rendelkezett:
“Aki kamatot szed, sújtsa azt királyi átok, aki ismételten kamatot szed, taszítsa ki magából az egyház, és vettessék börtönbe.”
A kamattilalom érvényessége és hatása kétségtelenül a középkorban jutott csúcspontra. Az emberek vallásos magatartása, a középkori földtulajdon-törvény és a túlnyomórészt természetes gazdálkodás tette ezt lehetővé. Ahogy a pénzgazdálkodás fejlődött, a kamattilalom fenntartását megkönnyítették a mindig újra cserélésre kibocsátott brakteátok [vékony, könnyen félbe is törhető fém-pénzérmék, csak egyik felükön nyomva, - Silvio Gesell az 1910-es években ajánlott (papírból) hasonló szerepű, vagyis forgásbiztosított, ú.n. “szabadpénzt”. A fordító megj. ] (kb. 1150-1250) (10), a főképp a mezőgazdaságtól és a kézműipartól távoltartott, a pénz- és árukereskedésre korlátozott zsidók a bűnbak szerepét játszottákk.
Emiatt határozhatta el a második lateráni konzilium 1139-ben: “Aki kamatot szed, ki kell azt taszítani az egyházból, és csak a legsúlyosabb büntetés után és a legnagyobb óvatossággal vehető fel ismét. Attól a kamatszedőtől, aki megtérés nélkül hal meg, meg kell tagadni a keresztény temetést.”
III. Jenő pápa 1150-ben kihirdette: “Aki többet követel vissza, mint amekkora a kölcsönadott összeg, az uzsorásság bűnébe keveredik. Minden, ami a kölcsönadott összeghez hozzájön, uzsorának számít.”
És III. Sándor pápa (1179-ben), valamint V. Kelemen pápa (1311-ben), világi uralkodókkal szemben, öntudatosan ezt állította: “Nullával egyenlő és semmis minden olyan törvénykezés, amely megengedi a kamatot.”
Milyen nehéz dolog ez, ha jobban szemügyre vesszük, - mutatja aquinói Szent Tamás (1224-1274), a középkor legjelentősebb teológusa és filozófusa, részletes fejtegetése. Ő is elítéli a kamatot, mint ami önmagában igazságtalan (hivatkozva többek között Arisztotelészre): “A pénz csak fizetőeszközként használható fel, tehát a hívők nem fizetnek kamatot. Kamatra kölcsönözni bűn.”
Tamás mégis elismerte nemcsak a bérletet és a haszonbért, olyan dolgoknál, amelyek a használat során nem fogynak el, hanem a külön megállapodás alapján nyereségrészesedést és kártérítést is.
Szorosan a gazdasági gyakorlat szükségleteire fejtett ki a késő-skolasztika (14-15. század) egy ebből szétágazó kamat-jogcím-elméletet, amely megtöri a kamattilalom terjedését. Eszerint a kölcsönadó egyes, indokolt esetekben, a neki okozott kár fejében kártérítést, vagy az elmaradt hasznot is követelheti, ahogy kockázati pótdíjat és egyezményes büntetést is a késedelmes visszafizetésért, amennyiben erről külön megállapodás történt. A járadékvásárlás elismerése érdekében állt az egyháznak, különösen a sok kolostornak, miáltal az ingatlan-eladó a vevőtől rendszeres teljesítést várhat, akár hosszabb időre kötött, akár egy-, vagy kétoldalúan felmondható egyezség alapján. Mihelyt a teljesítés nem függött a konkrét földdarab mindenkori jövedelmétől, a szerződés körülményei közelítettek a kamatozó kölcsönhöz.
Elismertté vált a költségtérítés követelése is, a kölcsönt intéző egyházi rend számára, amely a 15. század második felében olasz városok szűkölködő lakóinak zálogért pénzt, vagy más dolgokat kölcsönzött.
Nagyon vitatott maradt azonban, hogy a kamattilalmat az úgynevezett “contractus trinus” révén [hármas szerződéssel] próbálták meg kijátszani, úgy, hogy egy társasági szerződés és két biztosítási szerződés révén fix nyereségrészesedésben és a kikölcsönzött összeg visszaadásában állapodtak meg.