Vallásos iskolákat!

„Az emberek Isten után kívánkoznak”, mondotta Homérosz. És szent Ágoston ugyanezt az igazságot így fejezte ki: „Nyughatatlan a mi lelkünk, míg csak benned nem nyugszik meg, Isten!”. Az ember mindig tudatában volt  felsőbb eredetének és felsőbb rendeltetésének; tudatában annak, hogy Istentől van és Istenért van e földön. Évezredes története az ősszülők vétkezése óta, melynek emléke kitörülhetetlenül él minden nép lelkében, egyetlen szóban fejezhető ki s ez a szó: istenkeresés. Még nem akadtak oly műveletlen népre, melynek nem volt volna vallása. Ezt a húrt, a vallásosság húrját maga a Teremtő feszítette ki az emberi lélekben. Azért is zeng-bong minden emberben, bár mindenkiben másképpen, hiszen lant sincs kettő sem mindenben egyenlő. Ez a húr elszakítható, de nem téphető ki teljesen. Az ember elhanyagolhatja, sőt egészen abba is hagyhatja pengetését; de a húr ott marad lelkében s előbb-utóbb eljő az idő, mikor az az ember fájdalmasan nélkülözvén zengését, újból felhangolja, hogy reszkető kézzel a megtérés bánatos melódiáit játssza el rajta.

Szent Ágoston szerint a vallás religio neve a religare: összeköt, hozzácsatol igéből származik, mert a vallás az, mely az embert Istenhez köti, vele egyesíti. Ez összekötő kapocs nélkül olyan, mint az anyatömegtől elvált meteor: alábukik, lezuhan a magasból, ahová őt a Teremtő keze helyezte és sokszor rémes pusztítást, rombolást okoz esésével. A vallástalan ember kiesik a kegyelem köréből, melybe őt Isten szánta s esésének útját szintén romok jelzik. Olyan ő, mint az a szőrös vörösember, mely a kommün szomorú napjaiban tűnt fel az utcák falain, amint nehéz pöröllyel darabokra zúzza országunk ezeréves címerét. A vallástalan ember is pöröllyel dolgozik oltár és trón ellen, mert ezekben látja Istentől való függetlenítésének legnagyobb akadályait. A gonosztevők nem a vallásos emberekből kerülnek ki. A közerkölcsök mindig egyenes arányban vannak a vallásossággal. Voltairenek nem volt sok olyan vakbuzgó híve, mint II. Frigyes porosz király.

De mikor látta, hogy országában hitetlen barátjának vetése mily rossz gyümölcsöket terem, mikor tapasztalta, hogy a vallásosság csökkenésével egyre gyarapodnak a gonosztettek, keserűen panaszkodva mondá: „Szívesen odaadnám egyik legdicsőbb diadalmamat, ha ennek fejében vissza tudnám varázsolni országomba a vallásosság szeretetét.”. És vallásügyi miniszteréhez fordulva komolyan így szólt: „Tegyen róla, hogy a vallás ismét visszatérjen az országba!”. A francia forradalom vérengző hiénája, Robespierre is ugyanerre a meggyőződésre jutott még a forradalom véres napjaiban. Látva a vallás szent kötelékeiből felszabadult ember rémes garázdálkodását; 1794-ben ugyanazon konvent által, mely detronizálta az Istent, kimondotta, hogy igenis van Isten! S hozzátevé: "Ha nem volna, ki kellene találni! Csak vallásos ember egész ember. Csak vallásos ember méltó az ember névre. Vallás nélkül ragadozó állat, vérengző dúvad lesz belőle." Tudta ezt a vallásirtó Voltaire is. Mikor egy ízben vendégül látá elvbarátait s ezek szabadjára eresztették nyelvüket, így szólt hozzájuk: „Várjatok, míg szolgáim kimennek, addig ne beszéljetek ilyeneket, mert különben még ez éjjel meggyilkolnak engem!”.

A vallás tehát nem puszta „egyházi ügy”, az az államnak is egyik alapköve, egyik legerősebb támpillére. Azért vallásosságra nevelni nem pusztán az egyháznak hivatása, hanem az államnak is egyik legfőbb érdeke. Vallásos alattvalók könnyen kormányozhatók, nem lázadoznak s nem dolgoznak ekrazitbombákkal. A vallásos ember Krisztus parancsa szerint megadja a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené. Tudatában van Istentől való függésének és annak, hogy egyszer szigorú számadást kell adnia egész életéről. Épp azért dolgozik is és iparkodik az élet Urától nyert testi és lelki erőket, képességeket lehetőleg jól kamatoztatni. A művelődéstörténet tanúskodik róla, hogy minden haladás és művelődés zászlóvivői mind hívő, vallásos emberek voltak.

Dr. Dennert természettudós „Die Religion der Naturforscher” című művében 300 nagynevű természettudós vallásosságát tette vizsgálat tárgyává a legrégibb időktől a mi napjainkig s a következő eredményre jutott: 38-ról nem tudott biztos véleményt alkotni, 242-őt istenhívő, vallásos embernek talált és csak 20 volt hit és vallás dolgában közömbös vagy egészen hitetlen. Százalékban kifejezve vizsgálódásainak eredménye ez: 2 % hitetlen, 6 % közömbös és 92 % hívő! A nagy Gladstone még örvendetesebb tapasztalatról számol be. „Ama 40 év alatt – mondja –, mely alatt az angol kormány élén álltam, körülbelül 60 nagynevű tudóst ismertem meg s úgy találtam, hogy 55 közülük mélyen vallásos férfiú volt, bár a többi öt is hívő és vallástisztelő volt.” Ezek a tapasztalati tények egyúttal fényesen cáfolják azt az állítást, mely szerint hit és tudomány közt áthidalhatatlan ellentétek vannak.

Amely állam tehát a kultúra zászlóvivői közé akar állani, annak nagy gondot kell fordítania polgárainak vallásos nevelésére. S ha a békés haladás útjait akarja járni, törvénykönyvének első lapjára a vallás tiszteletét kell aranybetűkkel beírnia, miként első szent királyunk tette, mondván: Törvényeinkben a szent hitnek adunk elsőséget. S ha törvényhozói komolyan szívükön viselik a jobb jövőt, nem szabad e pontban közömbösöknek lenniök, hanem mindenképpen azon kell lenniök, hogy az ifjúság, a jövő nemzedék mélyen vallásos nevelésben részesüljön. Franciaország sírhatna, ha magába véve komolyan revideálná a vallástan nélküli iskolák munkáját. A javítóintézetek alig győzik a kiskorú bűnösök befogadását! Egyik prefektus vette magának a fáradtságot és statisztikát készített e megtévedtekről arra nézve, hogy állami vagy hitközségi iskolákba jártak-e. Nos, ez a statisztika fényes elégtételt szolgáltat az egyház iskoláinak, mert úgy találta, hogy e fiatalkorú bűnösök 89 %-a az állami iskolák neveltje.

Csak egyet a sok szomorú történetből:
A  Grenoble melletti Voiron plébánosa így szólt egyszer egy anyához: „Küldje, kérem, fiát rendesen a hitoktatásra, mert különben nem bocsáthatom őt az első szentáldozáshoz.” A „felvilágosodott” anya kellő öntudattal így felelt: „Fiamnak nincs szüksége hitoktatásra és nincs szüksége első szentáldozásra sem. A tölgyek gyönyörűen nőnek az erdőben s nincs szükségük vallásra!”. „Igaza van, asszonyom! – felelt a plébános. – A borjúk az istállóban sem érzik a vallásnak szükségességét!”. Ez 1890-ben történt. És 1910-ben, tehát 20 év múlva ezt a fiút halálra ítélték, mert meggyilkolta saját édesanyját, mikor nem akart neki pénzt adni a mulatozásra!

Talán Franciaország szomorú tapasztalatai lebegnek Mussolini szemei előtt, mikor szembeszállva a páholyok haragjával, polgárjogot adott újból a vallástanításnak az iskolákban. A jövő igazolni fogja őt. Mussolini ezzel kettőről tett tanúságot: arról, hogy tisztán látó és bátor politikus, akit a páholyok által mesterségesen nevelt „közvélemény” éppúgy nem képes megtéveszteni, mint azoknak kiátkozása nem megijeszteni; másrészt igaz hazaszeretetéről is tett tanúságot, mert intézkedésével megerősítette Itália létalapjait és biztosította azt a boldogabb jövőt, mely után a győzők országaiban is epednek.

Ezt a szebb, jobb, boldogabb jövőt mi is várjuk, ott nő az a mi vallásos iskoláinkban. Mind, akik szeretjük hazánkat, kell, hogy szeressük és mint reményeink zálogát, becsüljük – vallásos iskoláinkat.

Dr. Babura László
(Taksony, Pest vm., 1874. júl. 19.-Esztergom, 1930. ápr. 17.)
kanonok. - Késmárkon,
Esztergomban s a bécsi egy-en tanult
1897. VIII. 26: pappá szentelték 1899.

(Forrás: Nemzetnevelés (Népnevelő). A Katholikus Tanitó-Egyesületek Országos Szövetségének hivatalos lapja. Főszerkesztők: Erdősi Károly és Öveges Kálmán. Felelős szerkesztő: Moravitz Lajos. VII. évfolyam. 5. szám. Budapest, 1925. március 1. 49-50. old.)

Apologéta: volt szerencsém olyan egyházközségben, plébánián tevékenykedni, mely a rendszerváltás után saját erőből, valamint magyar és külföldi adományokból felújított egy lebontásra ítélt iskolaépületet, majd katolikus iskolát indított benne. Hangsúlyozom saját erőből. Amikor készen lett az iskola, az egyházmegye egyszerűen "lelejmolta" az iskolát, odaültetve egy olyan igazgatót, akinek még az is problémát okozott, hogy egy papi civilt viselő diakónusról megállítsa, hogy ő pap-e. Amikor sok évvel az iskola indulása után nyugdíjba ment az első tanítónéni, a búcsuztató nevelői értekezleten csak annyit tudott köszönet gyanánt mondani, hogy: "Nagy örömmel jöttünk, jöttem ide az iskolába tanítani, mert azt hittem, hogy katolikus nevelést fogunk adni a gyerekeknek..." Ehelyett olyan fajta nevelést kaptak/kapnak, melyre nem igazán lehet rámondani, hogy katolikus.
Nem arról van szó, hogy hittant tanulnának, vagy nem, hanem arról, hogy a pedagógusok katolikus tanárokként viselkednek-e, és életük katolikus-e. Lehet minden vasárnap a templomba menni, de nem ettől lesz valaki katolikus. Hanem attól, hogy a tanítást meg is éli és a gyerekeknek ezt az "életformát" sugározza nap, mint nap. Ugyan ennek az iskolának a minden Vasárnapi szentmiséjén ott ült a helyi párt főmufti (KDNP elnöke) - aki az igazgató helyettes férje volt - kezében a Hozsannás énekeskönyvvel az elsősorban, mint a szentírásban a farizeusok az első sorban. Na ő is ilyen farizeus volt. Az ambótól szemlélve képet, eléggé gyomorfogató volt a nyájassága.
Visszatérve a cikkhez és címéhez: szerzője nagyon pontosan fogalmaz - úgy látszik száz évvel ezelőtt is voltak már ilyen problémák -, nem katolikus iskolákra van szükség, hanem vallásos iskolákra, amik katolikusok.

Kyrie Eleison, Kyrie Eleison, Kyrie Eleison,