Mennyire tévedhet a legfelsőbb tanítóhivatal?

Hónapokkal ezelőtt Koch bíboros ezt mondta: („Hogyan tekintheti magát katolikusnak, aki nem fogadja el a zsinat tanításait?”), illetve, hogyha a Pius Közösség nem fogadja el a II. Vatikáni Zsinatot, akkor nem katolikus. (Koch szerint a Pius Közösség nyilvánvalóan abból indul ki, hogy a II. Vatikáni Zsinat hibákat követett el: „Mindazonáltal az az állítás, hogy zsinatok tévedhetnek, Luther Mártonra megy vissza”, mondta Koch. „Emiatt a tradicionalistáknak meg kell kérdezniük maguktól, hogy valójában hol is állnak ők?”)

Ezt a nyilatkozatot megelőzően Walter Brandmüller 2012. májusában azt mondta, hogy a vallások közötti párbeszédről és a vallásszabadságról szóló zsinati szövegeknek „nincs dogmatikailag kötelező érvényű tartalmuk”.

Nem sokkal ezelőtt azonban Brandmüller bíboros megváltoztatta a véleményét, és maga is azt nyilatkozta, hogy a zsinat kijelentéseit minden katolikusnak el kell fogadnia, mert egy zsinat nem tévedhet.

A pius.info cikkben reagált erre, amit viszont Dr. Klaus Obenauer nem hagyott szó nélkül, és a www.katholisches.info-n közzétett hosszú dolgozatában megvédte Brandmüller állításait.

---

Dr. Klaus Obenauer a tőle megszokott kimért stílusban megpróbálta Brandmüller bíboros zsinatról szóló állításait megvédeni. Szerinte a bíboros nem akarja a dogmákat egy szintre helyezni a tanítóhivatal nem-csalatkozhatatlan kijelentéseivel, hanem a tanítóhivatali kijelentések alsó határairól értekezett csupán.

A pius.info nem akar azzal foglalkozni, hogy Brandmüller bíboros mit gondolt vagy mit nem, hanem Dr. Obenauer tézisével kapcsolatos véleményét mondja el, mert az valóban a Pius Közösség és Róma között jelenleg folyó vita központi kérdését érinti. A kérdés tehát így hangzik:

A nem-csalatkozhatatlan tanítóhivatal elvesztheti-e a hitet?

Vagy ahogy olyan híres és szent teológus, mint Robert Bellarmin, megfogalmazta:

„Eretnekké válhat-e egy pápa?”

Dr. Klaus Obenauer bevallja, hogy a Tanítóhivatal olyan esetekben, melyekben nem végleges kötelezettséggel beszél, természetesen tévedhet, illetve egy tévedés itt nem lehet eleve kizárható. Ezt követően azonban felteszi a kérdést: „Milyen messze hatóan tévedhet, milyen messze mehet rossz irányba a Tanítóhivatal az ilyen esetekben?” És az ő válasza e kérdésre: „Egy, és legyen ez csupán tartalmi (nem rosszindulatúan akart) eltérés a hittől, nem lehetséges; úgy hogy ezáltal egy, az integrális hittől elszakadt tanítóhivatallal álljunk szembe.”

Szerinte tehát „a nem-csalatkozhatatlan Tanítóhivatal egy tévedése odáig nem terjedhet, hogy ellentétbe kerüljön a hittel, vagyis, azzal, ami mint a hit tanához tartozó tétel, már egyszer ki lett jelentve. „Eklézsiai okokból ki van zárva”, hogy egy általános zsinat, élén a pápával, egyértelmű ellentétbe kerüljön azzal, ami biztosan a hithez tartozik.

Egy ilyen tézist ugyan lehet képviselni, és mellette jó érveket felsorolni, de véleményem szerint még biztos véleménynek (sententia certa) sem számít, vagyis nem igényelhet a maga számára magasabb igazságértéket, mint egy valószínű vélemény (sententia probabilis). Egy sententia probabilis olyan tan, mely számára komoly, de nem teljesen meggyőző érvek szólnak. De nem zárja ki, hogy az ellenkező vélekedésnek is meglegyenek a hasonlóan meggyőző érvei, és ezért az is képviselhető legyen.

A papa haereticus

Egy egész sor kiváló teológus, mint Bellarmin, Suarez és Garrigou-Lagrange, ugyanis lehetségesnek vagy legalábbis nem kizártnak tartotta, hogy a legmagasabb tanítóhivatal, nevezetesen a pápa, eretnekké válhat. A teológusok azt a kérdést vitatták meg, hogy vajon egy ilyen pápa még pápa marad-e vagy automatikusan leváltott lesz, vagy hogy vajon egy zsinat leválthatja-e, vagy legalább bejelentheti Krisztus által már megtörtént leváltását – mindazonáltal anélkül, hogy ezt a problémát kielégítően meg tudták volna oldani.

Közismert, hogy IV: Pál pápa (1555-1559) abban az állandó félelemben élt, hogy egyszer egy kétséges hitű férfit választhatnak a pápai trónra, és ezért kibocsátotta a Cum ex apostolatus officio bullát, mely szerint egy ilyen választás eleve érvénytelen.

Nagy teológusok azt is állították, hogy a pápa az Egyháznak kormányzása által súlyos károkat okozhat, és egy ilyen esetben jogos a szembeszegülés vele. Suarez ezt írja: „Ha ugyanis (a pápa) a jó erkölcsök ellen parancsol valamit, nem kell neki engedelmeskedni. Ha a nyilvánvaló igazságosság vagy a közjó ellen tesz valamit, akkor megengedett az ellenállás.” (Opera omnia X, Paris 1856 ff, S. 321, Tractatus de fide dogmatica, disp 10, sect. 6, nr. 16)

És Bellarmin Szent Róbert [lásd a fotón] úgy véli: „Ahogy megengedett egy olyan pápának ellenállni, aki a test ellen támad, úgy megengedett ellenállni annak a pápának, aki a lelkeket rémíti meg vagy az államot összezavarja, és még inkább, ha az Egyházat akarja romba dönteni. Megengedett, mondom, ellenállni neki, úgy hogy az utasításait nem teljesítik és megakadályozzák, hogy akarata teljesüljön.” (A pápáról, Augsburg 1843. S. 403, 2. Buch, Abschn. 29)

Végül is a La Salette-i üzenetben, melyet az Egyház elfogadott, és amelynek terjesztését engedélyezte, az áll, hogy Róma el fogja veszíteni a hitet (Apologéta: lásd a Malakiás jóslatot). Ezért nem kellene elhamarkodva kizárni a katasztrofális megpróbáltatások lehetőségét, melyek mindazt felülmúlják, melyeken eddig az Egyház keresztül ment. Végül is maga Krisztus mondja a végidő megpróbáltatásairól, hogy ezek annyira szörnyűek lesznek, hogy „ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen ember sem” (Mt 24,22).

Ha az nincs kizárva, hogy valaha egy pápa eretnek lehessen, ha „Róma elvesztheti a hitet”, akkor bizonyossággal azt sem lehet kizárni, hogy egy zsinat egy nem-csalatkozhatatlan szövegben tévtant hirdethet ki. Lehet úgy vélekedni, hogy ilyesmi soha nem történhet meg, de azoknak, akik ezt lehetségesnek tartják, nem lehet a szemére vetni, hogy elhagyták a katolikus hit alapjait. Ezért marad Brandmüller bíboros [és Koch bíboros és Müller prefektus és még sokan mások] kijelentése Obenauers jóakaratú értelmezésében is téves. 

A II. Vatikáni Zsinat

Ezek eddig mindenekelőtt teoretikus megfontolások voltak [most jönnek a gyakorlati részletek]. Valóságosan a II. Vatikáni Zsinat nem hirdetett eretnekségeket, vagyis direkt nem vétett a már meghatározott hitigazságok ellen. Azonban olyan tévedéseket mondott ki, „melyek bár nem direkt vétenek a hit ellen, de mégis összeegyeztethetetlenek az Egyház hagyományos tanításával és gyakorlatával, vagy legalábbis következményeikben hittévedésekre vezetnek”. A többi vallásról szóló dicshimnuszaival és ökumenizmusával elősegítette az indifferencizmust, mely minden vallást többé-kevésbé egyformán jónak tart.

Sajnos nem túlzás azt állítani, hogy a zsinat a népeket az aposztáziába vezette. A többség sajnos egyszerűen nem akar szembenézni a tényekkel: Ma a püspök- és teológus-székekben számos eretnek ül, és a plébániákban gyakorolt igehirdetés mellett egy hívő számára szinte lehetetlen, hogy ne váljon belőle materiális eretnek.

Az az állítás, hogy ehhez a zsinatnak semmi köze, az állandó ismétlés által sem válik hihetőbbé. Természetes, hogy e változások gyökere a zsinatban van, és nem véletlen, hogy a zsinat következményeként szörnyű hitválság rázta meg az Egyházat.

A zsinat-utáni pápák

Úgy sem lehet tenni, mintha a zsinatutáni pápáknak nem lenne semmi közük a hitválsághoz. Különösen II. János Pál pápánál nem voltunk távol a papa haereticus-tól, hiszen mit lehet tartani egy olyan pápáról, aki a híveknek egy audiencián (1988. szeptember 9-én) azt mondja, hogy minden vallást a Szentlélek sugalmaz, és ezek alapítói „Isten Lelkének segítségével mélyebb vallási tapasztalatokra tettek szert”? Mit kell gondolni arról, ha egy pápa több ízben pogány szertartásokon vesz részt és megcsókolja a Koránt? Az a bagatellizáló magyarázat, hogy II. János Pál lengyel volt, és egy lengyel mindent megcsókol, amit neki átnyújtanak, kevéssé segít itt.

II. János Pál természetesen azt is gyakran bizonyította, hogy katolikus akar maradni, és nem szeretne eretnekké válni, de a probléma akkor is megmarad: Az egyetlen megoldás, amit én erre kínálni tudok ez: Ez a liberális katolicizmus (Apologéta: ez önmagában is Istenkáromlás. A liberalizmus a sátán beletestesülése ebbe a világba.), ahogy azt például IX. Pius pápa vagy Billot bíboros lefestette. A liberális katolikus egyfelől katolikus akar maradni, másfelől az istentelen világnak is akar tetszeni, és amennyire csak lehetséges, elvárásainak eleget akar tenni.

XVI. Benedek pontifikátusában is van egy s más, amit katolikusként nem lehet felfogni. Miként lehetséges, hogy megengedte régi könyveinek az újra kiadását, melyekben olyan fejtegetések találhatók, melyek közel állnak az eretnekséghez? Hogyan mondhatja egy pápa, hogy a protestánsok „más módon egyházak”, és a protestantizmusban a kereszténységet „úgymond hangsúly eltolódásban foganatosították meg”? Ez a protestantizmus jogos létrejöttének elismerése.

Ugyanabban a könyvben egyfelől azt mondja, „hogy nincs két üdvút, hogy tehát Krisztus a zsidóknak is megmentője, nem csak a pogányoknak”, de ezután rögtön hozzáfűzi, hogy az új imában „nem közvetlenül imádkozunk a zsidók megtéréséért misszionárius értelemben”, hanem csak azért, „hogy az Úr hozza el azt a történelmi pillanatot, melyben mindannyian egyesültek leszünk” (S. 133). Egy logikusan gondolkodó ember számára aligha követhető, miért nem kell a zsidók megtéréséért imádkozni, ha Krisztus a zsidók megmentője is.

Ahogy Dr. Obenauer írásának végén hangsúlyozza, a II. Vatikáni Zsinattal kapcsolatban szükség lenne egy vitára. Ennek lehetőségét Róma a mai napig azzal tagadja meg, hogy minden zsinatról szóló kritikát megtilt.