Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban
Kedves Testvérek!
Ha
végigkérdeznénk az embereket, hogy valójában minek az ünnepe is a karácsony,
valószínűleg az olvasottabb, megfelelő hitoktatásban részesült hívek közül is
sokan azt felelnék, hogy a megtestesülésé, vagyis: ezen a napon testesült meg
az Örök Ige, a második Isteni Személy. Pedig a megtestesülés valódi ünnepe nem
ma van, hanem március 25-én, az Angyali Üdvözlet emléknapján, amit a magyar
népi vallásosság Gyümölcsoltó Boldogasszonyként ismer. Mert a Fiúisten abban a
pillanatban vette magára esendő emberi természetünket, amikor a Názáreti Szűz,
ősanyánknak, Évának első bűnét visszafordítván kimondta az IGEN-t Isten
megváltó tervére.
„Íme, az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd
szerint. És az Ige testté lőn, és miköztünk lakozék.” Krisztus emberi
természetének csodálatos szűzi fogantatása a Szentlélek erejéből, Szűz
Máriától, és a második Isteni Személy megtestesülése egy és ugyanazon
pillanatban valósult meg, tulajdonképpen egy és ugyanazon esemény. Nincs
semmiféle különbség az ember-Krisztus és Isten megtestesült Fia között, sem
időben, sem fokozatban. A keresztény hit egyik legalapvetőbb igazsága, hogy
egyetlen Krisztus van, aki fogantatásának első pillanatától kezdve valóságos
Isten és valóságos ember, isteni természete szerint egylényegű az Atyával,
emberi természete szerint egylényegű velünk, emberekkel, s benne a két
természet mindenféle sérelem és keveredés nélkül egyesült a második Isteni
Személlyel.
De ha az
Angyali Üdvözlet a megtestesülés titkának legfőbb ünnepe, mi a helyzet a
karácsonnyal? Jóllehet a megváltó Istenember tényleg Názáretben fogant, először
mégis az alázatos betlehemi születésben mutatta meg magát; az istenszülő
szeplőtelen szűzi méhében eltöltött 9 hónapos rejtőzködés után a karácsony
valódi „nyilvános istenjelenés”, azaz teofánia. Így válik igazán érthetővé a
születés és a vízkereszt (epifánia) elválaszthatatlanul szoros kapcsolata.
Ezért van az, hogy a karácsonyi idő a vízkereszt nyolcadával ér véget, sőt (a
hagyományos kalendárium szerint) a vízkereszt utáni első vasárnapok, az ún. „menyegzős
vasárnapok” is Krisztus nyilvános önkinyilatkoztatásainak jegyében telnek el
(1° a gyermek-Krisztus a templomban, 2 ° a kánai menyegző – Krisztus első
nyilvános csodája).
Akkor tehát
téved az, aki reflexből kijelenti, hogy a karácsony a megtestesülés ünnepe?
Tulajdonképpen nem, bár szűkebb értelemben véve pontosabban fogalmazna, ha azt
mondaná: a karácsony a megtestesült Isten-Fiú születésének ünnepe. De
végeredményben még ez is pontatlan vagy elégtelen lenne, hiszen a karácsony
esetében nem egyetlen ünnepről, hanem egy egész ünnepkörről kell beszélnünk, és
a megtestesülés, mint hitünknek a Szentháromság titkával szükségképpen
összefüggő központi igazsága, végül is gyűjtőfogalom: csírájában magába
foglalja az isteni kinyilatkoztatás teljes tartalmát. A Katolikus Egyház
Katekizmusa Keresztes Szt. Jánost idézve ezt így fogalmazza meg: „Azzal, hogy
Isten saját Fiát adta nékünk, aki az Ő Igéje, már nincs más nekünk szóló szava.
Ebben az egyetlen Szóban Isten mindent közölt velünk, egyszer s mindenkorra…”
(KEK 65)
Hogy a
karácsonyi ünnepkör milyen sokrétű és hitünknek mennyi üdvözítő erejű igazságát
idézi föl, az kiviláglik a mai ünnep liturgikus szövegeiből is. Tudjuk, hogy a
karácsony a liturgikus év egyetlen olyan ünnepe, amelynek ősidők óta három
saját miséje van. Van ugyan még egy olyan alkalom, amikor a pap három misét
mondhat ugyanazon a napon, s ez halottak napja, de ez csupán késő középkori
eredetű, és egyetemessé csak XV. Benedek pápa tette 1915-ben. A három
karácsonyi mise eredete egészen a jeruzsálemi ősegyházra vezethető vissza. Az
ottani őskeresztények az éjjel közepén a betlehemi barlangban misével
emlékeztek meg Krisztus Urunk születéséről (éjféli mise, in nocte, media nocte, in
gallicantu), majd Jeruzsálembe visszatérvén a város szélén lévő föltámadás
templomban is bemutattak egy miseáldozatot (pásztorok miséje, hajnali mise, in aurora). Végül napközben (in die) a jeruzsálemi főtemplomban is
volt egy ünnepi istentisztelet. Ezt a tiszteletreméltó szokást azután a római
egyház is átvette. Az éj közepén a pápa a Santa Maria Maggiore bazilikában
mutatott be szentmisét azon az oltáron, amely alatt a mai napig a betlehemi
jászol egy darabját őrzik. A hajnali szertartás a Palatinus domb tövében lévő
Szt. Anasztázia templomban volt, mert e vértanú neve föltámadást jelent. Végül
a harmadik misét – melyet most itt mi is ünneplünk – a Szent Péter bazilikában
mondták.
Bár az ünnep
három miséjében megfigyelhetők árnyalatnyi hangsúlyeltolódások, lényegében mind
a miseszövegek, mind pedig a zsolozsmaórák félreérthetetlenül beszélnek arról,
amit a középkor óta „hármas születésnek” (triplex
nativitas) mondunk. Az Egyház mindhárom születést egyszerre idézi föl,
ünnepli meg és teszi szentségileg jelenvalóvá számunkra. A mai szentírási
olvasmányok világosan szólnak Krisztus Isten-fiúságáról, az Atyától való isteni
örök születéséről. Pál apostol azt mondja, hogy Isten hajdan a próféták által
szólt az atyákhoz, de ezekben a napokban saját Fia által szólott hozzánk, aki
által a világokat teremtette, mivel Ő dicsőségének fénye és lényegének képmása.
Szent János az evangéliumban, a maga tömör módján ugyanezt fogalmazza meg: az
Ige már kezdetben Istennél volt és Isten volt az Ige. Mindenek általa lettek,
és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. A misekönyörgések is kihangsúlyozzák,
hogy Krisztus testben való születése már egy új születés (nova nativitas), és ez az újdonság nem egyszerűen az egyedülálló
szűzi születésre utal (talán arra is), hanem inkább arra, hogy a Fiú, ama
betlehemi éjszakát öröktől fogva megelőzvén, isteni természete szerint az
Atyától született, de nem mint teremtmény, hanem mint aki az Atyával
egylényegű.
A második,
emberi természet szerint való születést már a mise introitusában meghirdeti az
Egyház: „Gyermek születik nékünk, és Fiú adatik nékünk.” A betlehemi jászolban
fekvő, szegényes gyolcsokba tekert csecsemőben a megváltott Egyház már
fölismeri isteni Üdvözítőjét. Nagy Szt. Leó pápa megindító karácsonyi
beszédeinek egyikében így foglalja össze ezt a fönséges titkot: A Fiúisten
leszállott mennyei székéről, de az atyai dicsőségből el nem távozott. Új rend
szerint, új születéssel jött világra, de benne az emberi és isteni természet
csodálatos egysége úgy valósul meg, hogy sem az alábbvaló természetet nem
emészti el, sem a magasabb rendű természetet nem kisebbíti. Ő úgy szállt le az
Istenszülő makulátlan méhébe, hogy az Atya kebelét sohasem hagyta el! Mert ha
nem volna igaz Isten, nem hozhatna gyógyulást – ha nem volna igaz ember, nem
adhatna üdvös példát.
A harmadik
születés tehát, avagy a megváltó Krisztus kegyelmi születése a hívek lelkében,
föltételezi az előző kettőt, azok egyenes következménye. Mert hogy mi Isten
gyermekei vagyunk, csak azért lehetséges, mert Isten Egyszülött Fia értünk
emberré lett. Az evangélium szerint: „Mindazoknak, akik befogadták, hatalmat
adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” Ő mindenben hasonló lett mihozzánk (a
bűnt kivéve), hogy így mi is hasonulni tudjunk Őhozzá. A keresztségben az Ő
életét vesszük magunkra; mi az Egyszülött Fiúban válunk az Atya gyermekeivé:
így leszünk „fiak a Fiúban”. Egyesek talán megmosolyogták azt a kicsit régies
megszólítást, amit a homília elején használtam, pedig mélységes-mély teológiai
tartalom van mögötte: az „atyámfia” szó vallási kontextusban már nem egyszerűen
testvért jelent, hanem azt is, hogy egyrészt mindnyájan egy közös Atya
gyermekei vagyunk, másrészről, hogy üdvösségünk egyetlen záloga az, hogy a
megtestesült Isten-Fiúban mi is elnyertük a (fogadott) istenfiúságot. Őrizzük féltékenyen
ezt az „atyafiságot”, ezt a kimondhatatlan méltóságot, vigyázzunk erre a fölmérhetetlen ajándékra, mert ezt nem
pótolhatja semmi, ezt a világ nekünk nem képes megadni, de főleg mert e nélkül
senki sem léphet majd be Urunk örömébe.
rev. Alácsi Ervin