Chicagóban nőttem fel, evangélikus családban. Szüleim nem voltak
igazán lelki beállítottságúak, de fontosnak tartották, hogy megismerjem a
kereszténységet - hogy azután magam döntsek a hit kérdésében.
Konfirmáltam, aztán nem mentem vissza többé.Éveken át agnosztikus voltam. A vallásnak nem láttam értelmét. A tudományban hittem, és a tudomány látszólag homlokegyenest ellenkezett azzal, amit a hittanórán tanultam. Elemző gondolkodásom mind közelebb vitt a tudományhoz és mindjobban eltávolított a hittől. Hogy hinni tudjak Istenben, létének bizonyítékára lett volna szükségem. Mivel nem találtam, a középiskola végére az agnoszticizmustól a teljes cinizmusig jutottam.
Középiskola után az életem kicsúszott a kezemből.
Sorozatos botlásaim, rossz döntéseim kétségbeesésbe kergettek.
Depresszióval küszködtem, de konok maradtam, míg egy alkalommal fel nem
adták nekem a leckét. Egy mélyen hívő szabadkeresztény lány, akivel
jóban voltam - s akinek sokszor gúnyolódtam a hitén, kétségbe vonva
annak tanítását -, megkérdezte: „Chad, olvastad te egyáltalán a
Bibliát?” Persze, hogy nem; kinek van arra ideje? – Megmondtam neki,
mire azt felelte: „Majd miután elolvastad, akkor vond kétségbe, amiben
hiszek.”
Az a lány nem is tudja, hogyan változtatta meg az
életemet ez a bölcs válasz. Önfejű huszonévesként elhatároztam:
bebizonyítom, hogy nincs igaza. Feltettem magamban, hogy elolvasom a
teljes Bibliát, hogy több érvem legyen ellene. Ellenérvek helyett
azonban olyan igazságra leltem, mint soha azelőtt.
1997 őszén
neveztem magam először kereszténynek. A következő tizenkét évben –
részben a katonaság kötelékében – bejártam a világot. Minden költözéskor
új egyházban – többnyire szabadkeresztény gyülekezetekben – próbáltam
otthonra lelni, de mire sikerült volna, mennem kellett tovább. Végül
hazakerültem a szülővárosomba. Jó volt újra otthon lenni, szeretteimmel.
Egyházi közösséget azonban, ahol igazán otthon éreztem volna magam,
továbbra sem találtam.
A Katolikus Egyházzal kapcsolatban mindig
elég cinikus voltam. Katolikus ismerőseimmel a beszélgetések hamar
hitvitává fajultak. Önfejűségemben igazán sohasem voltam nyitott arra,
amit mondtak. Megvolt a magam felfogása, amin senki ne változtasson. Ez
saját bibliaértelmezésemen alapult, amit egyik-másik mai prédikátor
tanításával ötvöztem.
Ezekből a tanításokból azonban hiányzott a
teológiai mélység. Valamiféle „jóléti” teológiát közvetítettek, a
kemény igazságokról viszont hallgattak. Mélyebb hit után kutatva
lassanként eltávolodtam a modern felekezetektől. Érlelődni kezdett
bennem a gondolat, hogy talán ideje volna valami hagyományosabbat
keresni; talán újra szemügyre vehetném a katolikus vallást.
Egy
hétvégén focimeccsre mentem a sógorommal a Notre Dame katolikus egyetem
campusára. Lenyűgöztek az épületek, a freskók, de még inkább a
közösség. Rengetegen imádkoztak a campus lourdes-i barlagjánál;
mindenfelől érkeztek katolikusok, akik tanúságot tettek a hitükről. A
meccs előtt a játékosok is szentmisén vettek részt. Ez volna a hívő
közösség, amelyet kerestem? Nem állítom, hogy azonnal döntöttem, de
reálissá vált a lehetőség.
Megállapítottam, hogy a
környezetemben sok hívő ember katolikus, és érdekelt, hogy miért
ragaszkodnak erősebben a hitükhöz, mint a többi felekezet. Elszántam
magam a katekumenátusra. Gondoltam, kipróbálom, ártani nem fog; ha nem
tetszik, legfeljebb otthagyom.
Rengeteg kérdésem volt, de
mindegyikre választ kaptam a papoktól, katolikus családtagjaimtól,
barátaimtól. Sok mindennek utánanéztem az interneten, a Katekizmusban, a
Bibliában. S mindig vártam a pillanatot, amikor rábukkanok arra a
hiányosságra, amitől hiteltelenné válik a Katolikus Egyház. Ám ez a
pillanat sohasem jött el.
Elvégeztem a katekumenátust. Maradtak
kérdéseim, de sokra választ kaptam. Közeledett a húsvét, döntenem
kellett. Sokan már az elején meghozzák a döntést, és csak formálisan
járják végig a katekumenátust. Számomra a katekumenátus az értékelés
időszaka. Ezért minden témában elmélyültem, és ami még fontosabb, sokat
imádkoztam. Biztos akartam lenni benne, hogy jó döntést hozok. A végén
nem villogott fényreklám, hogy Légy katolikus! – hanem valami
halkan megszólalt a lelkemben. Az életben olykor egy-egy ilyen halk
suttogás válik meghatározóvá. Nagypéntekig adtam időt magamnak, hogy a
Szentlélek segítségével felismerjem, hol vagyok igazán otthon. Másnap,
húsvét vigíliáján befogadott a Katolikus Egyház.
Azóta sokat
gondolkodom, elemzem újonnan felfedezett katolikus hitemet. Hogy mit
látok? Mélységes teológiát. S miközben egyre többet tanulok a katolikus
hagyomány nagy szerzőitől és tanítóitól, egyre jobban rajongok ezért a
hagyományért. Felismertem, hogy sokan keresik hozzám hasonlóan az
igazságot, a közösséget, Istent. Ezért 2011 februárjában elindítottam a WakingUpCatholic.com
weboldalt, hogy másokkal is megosszam mindazt, ami velem történt. Az
írás engem is gyarapít; mindennap tanulok valamit a hitről. A katolikus
hagyományt, az ünnepektől a búcsúkig, szépség és kegyelem hatja át. Tíz
évvel azután, hogy keresztény lettem, Krisztussal való kapcsolatom
erősebb, mint valaha, és ezt a katolikus hit szépségének, mélységének,
gazdagságának köszönhetem.