"Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson." [Kol 2,8]

2015. szeptember 13., vasárnap

Vallásszabadság vs. vallástolerancia

A szemináriumokban ilyen tájt kezdődik az új tanév. Ennek az alkalmából teszem közzé azt a rövid magyarázatomat, amit egy Jehova Tanúival foglalkozó cikk kapcsán született [2015-07-11.]. A magyarázat nem a zsinati egyház felfogását, hanem a kétezer éves tanítást követi követi, azzal teljesen ellentétben áll, azaz nem political [protestáns] correct.

A legfontosabb katolikus tanítási oldalról, hogy tegyünk különbséget a vallásszabadság és a vallástolerancia között. Ugyanis a kettő nem ugyan az. A vallásszabadság (minden vallás egyenrangú) - kiindulva abból a katolikus dogmából, hogy a "Katolikus Egyházon kívül nincs üdvösség. - Extra Ecclesiam nulla salus est." nem megengedett.

A már egy teljesen másik kérdéskör, hogy az egyéb vallásokat, hiteket toleráljuk, bár elmondjuk a követőik számára az előbbi igazságot, de nem üldözzük érte, mert az ő felelőssége lesz a számadás Jézus előtt a második eljövetelkor, ő fogja viselni érte a büntetést. Tehát toleráljuk a más vallásokat, de egyébként nem fogadjuk el a vallásszabadságot, mint minden vallás egyenrangú rendező elv mellett.

A II. Vatikáni Zsinaton elfogadott "Nostra Aetate" dokumentum egy Isten (és nem mellesleg az ő Fia által alapított egyetlen [Mt 16,18] Egyház) ellen elkövetett árulás volt, mely bűnnek a jutalmát - írói, szerkesztői, megszavazó, azaz elfogadói - szintén Jézustól fogják kapni, amikor mindenki megítéltetik. Nem véletlen a dokumentum egyetlen megállapítása sem, mert mint - nem mindenki számára - ismert tény, hogy Amerikában élő, zsidó cionisták írták és a modernisták (szabadkőművesek) verték át a zsinaton. Ráadásul modernista módon csúsztatott (hazudott) állítással próbálja igazolni magát a dokumentumot:
Nincs alapja a diszkriminációnak:
5, "Nem hívhatjuk segítségül Istent, mindenek Atyját, ha nem tekintünk testvérnek bizonyos embereket, akik pedig Isten képmására vannak teremtve. Az ember kapcsolata az Atya Istennel és az ember kapcsolata az embertestvérekkel oly szorosan összetartozik, hogy az Írás azt mondja: "aki nem szeret, nem ismeri Istent" (1Jn 4,8).

Nincs tehát alapja semmiféle elméletnek vagy gyakorlatnak, mely ember és ember, nép és nép között diszkriminál az emberi méltóság és a belőle fakadó jogok tekintetében."
az 5. pontban, amit az előbb olvashattunk. Ez a magyarázat tipikusan média (újságíró) módon van megfogalmazva, mert igazságba csomagolva adja el a hazugságot (bűn), pontosan úgy, ahogy a SÁTÁN csábítja a halandó emberi lelket a bűn elkövetésére. Összemossa és nem külön kezeli a hitet és a szeretetet. Igen, a szeretet [caritas] része hitünknek, Isten Fia is azt tanította, hogy "Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást." [Jn 13,34], de Isten Fia azt is tanította:
ApCsel 2,21
"Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül."

ApCsel 4,12
"Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.”"

ApCsel 15,11
"Az a hitünk, hogy Urunk Jézus kegyelméből üdvözülünk mi is, s ugyanígy ők is.”

1Pét 2,9

"Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára."

Mk 16,15-16
"Aztán így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik."
Ráadásul a katolikus egyház dogmákat is  hozott a kétezer év alatt, mely kinyilvánításakor a Szentlélek nyilatkoztatta ki a mindenkori pápán keresztül a tanítást, méghozzá tévedhetetlenül.

A dokumentum ismertetett idézete összemossa, egyenlővé teszi testvéri szeretetet az Isten által adott hittel. A kettő nem ugyanaz. A különbség pontosan ott van és akkora, mint a vallásszabadság és a vallástolerancia között. Ha szükséges akkor felidézhetem az irgalmas szamaritánus esetét, ami megvilágítja ezt a kérdést:
[Lk 10,25-35]
"Egy törvénytudó felállt, hogy próbára tegye. „Mester - szólította meg -, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?”
Megkérdezte tőle: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?”
Így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.”
„Helyesen feleltél. Tégy így, és élni fogsz” - válaszolta neki.
De az igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „Kit tekintsek felebarátomnak?”
Erre Jézus átvette a szót: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták.
Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette.
Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment.
Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve.
Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta.
Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked.
"
 Apologéta