Apologéta
41. rész -Van-e abban túlzás, ha mi csakis azon pártot tekintjük valódi katolikus pártnak, amely minden törekvésében antiliberális?
Mindaz, amit eddig mondottál, teljesen meggyőzött engemet - kiáltja majd valaki azon testvéreink közül, akik, midőn politikáról vagy pártról van szó, mód nélkül aggódnak és félénkek szoktak lenni -, de hát milyennek kell lennie azon pártnak, amelyben a jó katolikus részt vehet, hogy - amint mondod - hitét a liberalizmus ellenében in concreto, vagyis gyakorlatilag megvédje? A párt szelleme nagyon könnyen tévútra vezetheti annyira, hogy akaratlanul is inkább a vallást valamely határozott politikai ügy érdekében, mint a politikát a vallás érdekében óhajtja majd fölhasználni.
Íme, kedves olvasó, a nehézség a maga teljes mivoltában, amint azt igen sokan fölvetni szokták.
Szerencsénkre nem sok fáradságunkba fog kerülni ezt szétoszlatni, habár nem kevesen vannak bajtársaink között, akik ezen nehézség hallatára legott meghökkennek és elnémulnak.
Mi anélkül, hogy helytálló, alapos cáfolattól tartanunk kellene, azt állítjuk, hogy a liberalizmus elleni küzdelemben a legokosabb és leginkább célravezető mód azon párthoz csatlakozni, amely elveire és törekvéseire nézve a legnagyobb mértékben antiliberális.
Ez ám azután az igazság!
Jól van, de mégis csak igazság. S ki tehet róla, hogy bizonyos emberekkel szemben a bölcselet legszembeszökőbb igazságait is a legnaivabb alakba kell önteni? Nem, nem pártszellem, hanem az igazság szelleme vezérel bennünket, amidőn azt mondjuk, hogy a liberalizmus ellen csakis a határozottan és igazán katolikus párt harcolhat eredménnyel és hathatósan, s következőleg, hogy csakis antiliberális párt lehet valóban katolikus párt.
E kettős állítást természetesen sehogy sem képesek megemészteni azok, akiknek gyomrát a különféle kevert ételek (mestizas) immár elrontották; de azért ez állítás igazság marad. A katolicizmus és a liberalizmus két homlokegyenest ellenkező tan- és működési rendszer; ezt előző fejezeteink folyamán, úgy hisszük, eléggé kiderítettük. Következőleg, kerüljön bármibe, s bármily nehezére is essék valakinek, el kell ismerni azt, hogy az ember nem lehet igaz katolikus, ha szívvel-lélekkel nem antiliberális. E két dolog számtanilag egy. Az emberek és a pártok (a tévedésnek és a jóhiszeműségnek egy pár esetétől eltekintve) tanaikra és elveikre nézve csak annyiban katolikusok, amennyiben semmiféle antikatolikus nézetet nem vallanak; márpedig nyilvánvaló dolog, hogy mihelyt öntudatosan valamely liberális tant akár részben, akár teljesen elfogadnának, ezáltal automatikusan antikatolikus nézetet vallanának. Azt mondani tehát: ezen liberális párt, ezen liberális ember nem katolikus, ez éppen olyan igaz tétel, mint ha valaki azt mondja: ami fehér, az nem fekete, vagy ami vörös, az nem kék. Mi itt egyszerűen csak az ellentmondás elvét alkalmazzuk. Nequit idem simul esse et non esse1. Álljon tehát elő a legokosabb liberális ember és mondja, létezik-e matematikai tétel, amely evidensebb volna, mint e következő: „Valóban katolikus párt csakis ez lehet, amely minden tekintetben antiliberális."
Nincsen tehát más katolikus párt, amelybe a jó katolikusok beléphetnek, mint csak az, amely határozottan antiliberális elveket vall, hirdet és követ. Minden más párt, legyen az még oly tisztességes és konzervatív, biztosítson bármilyen anyagi előnyt az országnak és esetlegesen magának a vallásnak is, mihelyst liberális elveken alapszik, liberális szellemben van szervezve s liberális cél felé tör, megszűnik katolikus párt lenni. Midőn ezt állítjuk, hivatkozunk arra, amit följebb mondottunk, t. i. hogy vannak a liberálisok között olyanok, akik elfogadják ugyan a liberalizmus elveit, de azok alkalmazását nem; s vannak ismét olyanok, akik anélkül, hogy a liberális elveket (legalább nyíltan) elfogadnák, inkább csak azok alkalmazását óhajtják. Újból és újból ismételjük tehát, hogy a liberális párt, legyen az akár csak az elvekben, akár pedig csak ezek alkalmazásában liberális, éppen úgy nem katolikus párt, miként a fehér nem fekete, a négyszög nem kör, a völgy nem hegy, és a sötétség nem világosság.
A forradalmi zsurnalizmus a világrendet fölforgatandó, amint vajmi különös filozófiát és irodalmat teremtett, éppen úgy nagyon sajátságos okoskodási és meggyőzési módszert gondolt ki, amely szerint nem mint egykor történt, a következményeket az elvekből vonják le, hanem a legelső benyomás hatására számítva a szónok vagy író csak úgy dobálódzik a szép hangzású frázisokkal, s ahelyett, hogy mind saját eszét, mind másokét is a jól levezetett érvelés nyugodt és tiszta fényével megvilágítaná és vezérelné, a tüzes próba vulkanikus füst- és tűzgomolyával egészen elvakítja.
Ezen zsurnalizmus, nincs kétség benne, meg fog botránkozni azon, ha látja, hogy mi oly pártoktól is megtagadjuk a katolikus címet, amelyeknek képviselői a nyilvánosság előtt viaszgyertyával kezükben vesznek részt körmeneteinken, vagy amelyeknek lapjai a Nagyhéten bús elégiákat közölnek a golgotai vértanú (valóságos progresszista király) emlékére, vagy Karácsony napján pásztordalokat zengenek a betlehemi kisded ünneplésére, s amelyeknek tagjai ezek alapján máris azt hiszik, hogy ők a katolikus politikának éppen olyan képviselői, mint Cisneros, vagy ami nagy I. Izabellánk. De hát botránkozzanak meg, vagy sem, mi kijelentjük, hogy ők olyan katolikusok, amilyen lutheránusok vagy szabadkőművesek voltak Cisneros és Izabella.
Minden dolog az, ami, és semmi több. A legcsalékonyabb látszat sem képes jóvátenni azt, ami lényegileg rossz. Beszéljen bár a liberális ember katolikus módon, viselkedjék bár külsőleg úgy, mint katolikus: azért mégis csak liberális és nem katolikus. Az ilyen ember a legjobb esetben szégyenlős liberális, aki a katolikusoknak nyelvét, szokásait és viselkedését utánozza.
Íme, kedves olvasó, a nehézség a maga teljes mivoltában, amint azt igen sokan fölvetni szokták.
Szerencsénkre nem sok fáradságunkba fog kerülni ezt szétoszlatni, habár nem kevesen vannak bajtársaink között, akik ezen nehézség hallatára legott meghökkennek és elnémulnak.
Mi anélkül, hogy helytálló, alapos cáfolattól tartanunk kellene, azt állítjuk, hogy a liberalizmus elleni küzdelemben a legokosabb és leginkább célravezető mód azon párthoz csatlakozni, amely elveire és törekvéseire nézve a legnagyobb mértékben antiliberális.
Ez ám azután az igazság!
Jól van, de mégis csak igazság. S ki tehet róla, hogy bizonyos emberekkel szemben a bölcselet legszembeszökőbb igazságait is a legnaivabb alakba kell önteni? Nem, nem pártszellem, hanem az igazság szelleme vezérel bennünket, amidőn azt mondjuk, hogy a liberalizmus ellen csakis a határozottan és igazán katolikus párt harcolhat eredménnyel és hathatósan, s következőleg, hogy csakis antiliberális párt lehet valóban katolikus párt.
E kettős állítást természetesen sehogy sem képesek megemészteni azok, akiknek gyomrát a különféle kevert ételek (mestizas) immár elrontották; de azért ez állítás igazság marad. A katolicizmus és a liberalizmus két homlokegyenest ellenkező tan- és működési rendszer; ezt előző fejezeteink folyamán, úgy hisszük, eléggé kiderítettük. Következőleg, kerüljön bármibe, s bármily nehezére is essék valakinek, el kell ismerni azt, hogy az ember nem lehet igaz katolikus, ha szívvel-lélekkel nem antiliberális. E két dolog számtanilag egy. Az emberek és a pártok (a tévedésnek és a jóhiszeműségnek egy pár esetétől eltekintve) tanaikra és elveikre nézve csak annyiban katolikusok, amennyiben semmiféle antikatolikus nézetet nem vallanak; márpedig nyilvánvaló dolog, hogy mihelyt öntudatosan valamely liberális tant akár részben, akár teljesen elfogadnának, ezáltal automatikusan antikatolikus nézetet vallanának. Azt mondani tehát: ezen liberális párt, ezen liberális ember nem katolikus, ez éppen olyan igaz tétel, mint ha valaki azt mondja: ami fehér, az nem fekete, vagy ami vörös, az nem kék. Mi itt egyszerűen csak az ellentmondás elvét alkalmazzuk. Nequit idem simul esse et non esse1. Álljon tehát elő a legokosabb liberális ember és mondja, létezik-e matematikai tétel, amely evidensebb volna, mint e következő: „Valóban katolikus párt csakis ez lehet, amely minden tekintetben antiliberális."
Nincsen tehát más katolikus párt, amelybe a jó katolikusok beléphetnek, mint csak az, amely határozottan antiliberális elveket vall, hirdet és követ. Minden más párt, legyen az még oly tisztességes és konzervatív, biztosítson bármilyen anyagi előnyt az országnak és esetlegesen magának a vallásnak is, mihelyst liberális elveken alapszik, liberális szellemben van szervezve s liberális cél felé tör, megszűnik katolikus párt lenni. Midőn ezt állítjuk, hivatkozunk arra, amit följebb mondottunk, t. i. hogy vannak a liberálisok között olyanok, akik elfogadják ugyan a liberalizmus elveit, de azok alkalmazását nem; s vannak ismét olyanok, akik anélkül, hogy a liberális elveket (legalább nyíltan) elfogadnák, inkább csak azok alkalmazását óhajtják. Újból és újból ismételjük tehát, hogy a liberális párt, legyen az akár csak az elvekben, akár pedig csak ezek alkalmazásában liberális, éppen úgy nem katolikus párt, miként a fehér nem fekete, a négyszög nem kör, a völgy nem hegy, és a sötétség nem világosság.
A forradalmi zsurnalizmus a világrendet fölforgatandó, amint vajmi különös filozófiát és irodalmat teremtett, éppen úgy nagyon sajátságos okoskodási és meggyőzési módszert gondolt ki, amely szerint nem mint egykor történt, a következményeket az elvekből vonják le, hanem a legelső benyomás hatására számítva a szónok vagy író csak úgy dobálódzik a szép hangzású frázisokkal, s ahelyett, hogy mind saját eszét, mind másokét is a jól levezetett érvelés nyugodt és tiszta fényével megvilágítaná és vezérelné, a tüzes próba vulkanikus füst- és tűzgomolyával egészen elvakítja.
Ezen zsurnalizmus, nincs kétség benne, meg fog botránkozni azon, ha látja, hogy mi oly pártoktól is megtagadjuk a katolikus címet, amelyeknek képviselői a nyilvánosság előtt viaszgyertyával kezükben vesznek részt körmeneteinken, vagy amelyeknek lapjai a Nagyhéten bús elégiákat közölnek a golgotai vértanú (valóságos progresszista király) emlékére, vagy Karácsony napján pásztordalokat zengenek a betlehemi kisded ünneplésére, s amelyeknek tagjai ezek alapján máris azt hiszik, hogy ők a katolikus politikának éppen olyan képviselői, mint Cisneros, vagy ami nagy I. Izabellánk. De hát botránkozzanak meg, vagy sem, mi kijelentjük, hogy ők olyan katolikusok, amilyen lutheránusok vagy szabadkőművesek voltak Cisneros és Izabella.
Minden dolog az, ami, és semmi több. A legcsalékonyabb látszat sem képes jóvátenni azt, ami lényegileg rossz. Beszéljen bár a liberális ember katolikus módon, viselkedjék bár külsőleg úgy, mint katolikus: azért mégis csak liberális és nem katolikus. Az ilyen ember a legjobb esetben szégyenlős liberális, aki a katolikusoknak nyelvét, szokásait és viselkedését utánozza.