A liberalizmus bűn - 38. rész

Közel egy éven át tartó sorozatot indítok Dr. Felix Sardá Y Salvany "A liberalizmus bűn -  Az Egyház tanítása a liberalizmus ellen" című könyv alapján, segítségével. A könyv olvasása előtt is mindig mondtam, hogy a liberalizmus a sátán földi világba testesülése, a bűn széleskörű elterjedésének az oka. Tipikus megközelítése az "Amit szabad neked, azt nekem is. Amit nekem szabad, azért tégedet elítélnek". De ezt az élet mindegyik területére ráhúzhatjuk. Ha nem vagyok politikailag korrekt, mint ahogyan nem nagyon szoktam: ez a tipikus kettős mérce alkalmazása. Ebbe az utcába sétált be a római-katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinattal, illetve a döntéseivel. A sorozat befjezése XIII. Leó pápa körlevele lesz, mely jelenleg is nagyon aktuális. De a körlevél közlésére várni kell.

Apologéta

38. rész - Szükséges-e minden egyes adott esetben az Egyházhoz s a főpásztorokhoz fordulnunk, hogy megtudjuk, vajon ez és ez a könyv, vagy ez és ez a személy mint liberális elvetendő- és megtámadandó-e?

Az eddig előadott elvek, fogja valaki mondani, a gyakorlati élet terén egy nagy nehézségbe ütköznek. Ön ugyanis lelkünkre kötötte, hogy a liberális személyektől és iratoktól s ezek legtávolabbi befolyásától úgy óvakodjunk, mint valami ragálytól. De hát ki merészel valamely iratot vagy személyt önkényesen liberálisnak minősíteni, ha a tanító Egyház erre vonatkozólag döntő ítéletet még nem hozott?

Íme, a liberálisok és a liberális katolikusok aggálya vagy még inkább csipkelődő ellenvetése, amelyet néhány év óta nagyon szeretnek fölvetni. Új elmélet ez az Isten Egyházában; s legnagyobb meglepetésünkre olyan emberek is támogatják, akikről soha sem hittük volna, hogy ennyire eltévelyeghetnének! Az ördög és az ő követői annyira szeretik ez elméletet, hogy valahányszor egy jó katolikus őket megtámadja és leleplezi, legott ezen elmélethez folyamodnak s ennek védbástyája mögül a fedés előkelő hangján azt kérdezik: „És kicsoda Ön, hogy engem és az én lapomat liberálisnak merészeli nyilvánítani? Ki tette Önt tanítóvá Izraelben, hogy ítéljen afölött, ki a jó katolikus és ki nem az? Öntől kell kérni a katolicizmus pátensét?" Ez utolsó kifejezés, amint mondják, különösen szerencsés, s nincs liberális színezetű katolikus, aki ha kényes körülmények közé kerül és zavarba jut, ez utolsó eszközt meg nem ragadná. Lássuk tehát, miben áll a dolog, s vajon a liberális katolikusok teológiája e pontra nézve az igazságot tanítja-e? Mindenekelőtt állítsuk föl egész világosan a kérdést:

Be kell-e mindig várnunk a tanító egyháznak konkrét ítéletét, hogy valamely személyt vagy iratot liberálisnak nyilváníthassunk?

Határozottan azt feleljük, hogy nem. Ha a szóban forgó liberális okoskodás igaz volna, akkor ezzel a gyakorlati téren az összes kárhoztatásokat meg lehetne hiúsítani, amelyeket az Egyház a könyvek és a személyek ellen hozott.

A legfőbb tanítói tekintély jogilag és tényleg - de jure et de facto - egyedül az Egyházat illeti meg; e legfőbb tekintély, amelynek megszemélyesítője a pápa, egyedül képes döntőleg, s végérvényesen ítélni az elvont tanok, valamint afölött, vajon ezen és ezen könyv eme tanokat tényleg tartalmazza, vagy pedig ezen és ezen személy eme tanokat valóban tanítja-e? Ez nem olyan csalhatatlanság, mint amely a törvényes fikció alapján a világi legfőbb bíróságoknak lehet tulajdonítani, hanem tényleges és valóságos csalhatatlanság, mely a Szentlélek szünet nélküli segítségének köszönhető s az Üdvözítő ünnepélyes ígéretében bírja biztosítékát. E csalhatatlanság a dogmára és a dogmatikus tényekre vonatkozik, elég nagy kiterjedésű tehát arra nézve, hogy bármely hitbeli kérdést végérvényesen eldöntsön.

Mindez az utolsó és döntő, ünnepélyes és nem fellebbezhető, szóval végérvényes ítéletre vonatkozik, de nem zárja ki a hívek tájékoztatására és felvilágosítására irányuló más, nem ilyen tekintélyes, de mégis tiszteletben tartandó ítéleteket, amelyeket szintén nem szabad megvetni, s amelyek a keresztényt sokszor lelkiismeretében is kötelezhetik. Ezen ítéletek, amelyeknek fokozatait az olvasó különös figyelmébe ajánljuk, a következők:

1. A püspökök ítéletei egyházmegyéikben. Minden püspök a saját egyházmegyéjében ítél a hirdetett tanok fölött, meghatározza, mi jó, mi nem jó, mi igaz, mi nem igaz, s melyik könyv micsoda tant tartalmaz. A püspök ítélete nem csalhatatlan ugyan, de azért a legnagyobb tisztelet illeti meg, sőt lelkiismeretben is kötelező, ha csak valamely más, már előzetesen kihirdetett tannal szembeszökő módon nem ellenkezik, vagy valamely felsőbb tekintély nem kárhoztatja.
2. A plébánosok ítéletei plébániáikban. Ezen tanítói tekintély alá van ugyan rendelve az előbbinek, de szűkebb hatáskörben hasonló jogoknak örvend. A plébános pásztor, s mint ilyen megkülönböztetheti, de meg is kell különböztetnie a jó legelőket a rosszaktól. Az ő nyilatkozata sem csalhatatlan, de az előző pontban említett föltételek mellett teljes tisztelet illeti meg.
3. A gyóntató atyák ítéletei.Tudományukra és ismereteikre támaszkodva a gyóntató atyák is megmondhatják, de meg is kell mondaniuk gyónóiknak valamely kérdéses tanra vagy könyvre vonatkozó nézetüket; az erkölcstan és a bölcselet szabályai szerint megítélhetik a veszélyt, amelyet gyónóikra nézve ezen és ezen könyv, vagy ilyen és olyan társaság rejthet, sőt hatalmukban áll gyónóiknak az ilyen könyv olvasását vagy az ilyen társaság látogatását megtiltaniuk. A gyóntató atyáknak is van tehát bizonyos joguk a tanokra és személyekre vonatkozólag ítéletet mondani.
4. A laikus hívők által megkérdezett teológusok ítéletei. „Peritis in arte credendum", tartja a filozófia: „Ami valakinek hivatásához tartozik, arra nézve hinni kell neki." Itt sincsen csalhatatlanságról szó, hanem csakis illetékességről a hivatáshoz tartozó kérdések megoldására. Az Egyház az akadémiai fokokra emelt teológusoknak bizonyos jogot ad arra, hogy a híveknek a szent tudományokat s azoknak gyakorlati alkalmazását magyarázzák. Ezen joguknál fogva írnak teológiai könyveket s tudományukhoz és tehetségükhöz képest megbírálják és megítélik azt, amit mások írtak. Nincs kétség benne, hogy bizonyos tudományos tekintéllyel bírnak a hirdetett tanok, valamint annak megítélésében, vajon ez és ez a könyv, vagy ez és ez a személy az igaz tant tartalmazza, illetve tanítja-e? Innét van, hogy ilyen egyszerű teológusok bírálják a püspök parancsából a kiadandó könyveket s jót állanak azok igazhitűségéért. E teológusok nem csalhatatlanok, de az ő nézeteik a mindennapi esetekben a hívek első tájékoztatására szolgálnak s mindaddig érvényesek, amíg valamely fensőbb hatóság azokat meg nem dönti.
5. A kellően felvilágosított emberi ész ítélete. Igen, kedves olvasó, az emberi ész is locus theologicus1, vagyis tudományos tényező2 a vallás dolgaiban. A hit uralja az észt, ez utóbbi amannak mindenben alá van rendelve; de tévedés volna azt hinni, hogy az ész maga semmit sem tehet, s hogy az Isten által az emberi értelemben meggyújtott kis lángocska semmi fényt sem áraszt, bár nem oly erősen világít, mint a kinyilatkoztatás isteni lángja. Szabad tehát, sőt sok esetben kötelessége is a hívőnek afölött, amit hisz, okoskodni, abból következtetéseket levonni, a gyakorlati életre alkalmazni, azzal egybevetni és összehasonlítani. S ekként a közönséges hívő is mindjárt első tekintetre észreveheti valamely új tannak hamis voltát, mihelyt azt látja, hogy az valamely egészen biztos tannal ellenkezik; s ha ez ellentmondás szembeszökő, ki is kelhet a hamis tan ellen s kárhoztathatja a könyvet, amely azt tartalmazza; ex cathedra ugyan nem határozhatja meg a hamis tant, de teljes szabadságában áll azt rossznak tartani, mások tájékoztatása végett ilyennek föltüntetni, az első vészkiáltást, az első lövéseket megtenni. Mindezt a hívők megtehetik s az Egyház jóváhagyásával minden időben meg is tették. Ezáltal a laikus hívő nem tolja föl magát a nyáj pásztorául, de meg bojtárul sem, hanem egyszerűen csak azt a szolgálatot teszi, amit a nyájőrző kutya, amidőn ugatásával figyelmeztet a veszélyre. Oportet adlatrare canes, vagyis a kutyáknak ugatniuk kell, jegyzé meg nagyon helyesen ide vonatkozólag egy nagy s a spanyol történet legszebb korába illő spanyol püspök.

Így fogják föl a dolgot a legbuzgóbb főpapok is, amidőn számtalan alkalommal arra intik híveiket, hogy a gonosz hírlapok és a gonosz könyvek olvasásától tartózkodjanak anélkül, hogy ezeket közelebbről megjelölnék; meg vannak ugyanis győződve, hogy a hívő a hit által megvilágított józan eszével s az e tárgyra vonatkozó már ismert elvek segélyével meg tudja különböztetni a jó hírlapokat s a jó könyveket a rosszaktól.

S azután az Index sem tartalmazza valamennyi tiltott könyvnek címét, hanem e gyűjtemény elején ott vannak az általános szabályok, amelyek segítségével a jó katolikus sok olyan könyvnek vagy hírlapnak gonoszságát fölismerheti, amelyek az Indexben nem fordulnak elő.

Nézzük a dolgot más, általánosabb szempontból. Mire valók volnának a hit- és erkölcstani szabályok, ha az egyszerű hívő azokat minden egyes esetre önmaga nem alkalmazhatná, hanem mindig a pápát vagy a püspököt kellene előbb megkérdeznie? Az erkölcsi élet terén az általános szabályt, vagyis a törvényt minden egyes ember a lelkiismeretének sugallata3 szerint alkalmazza az egyes esetekre, oly fönntartással azonban, hogy ha a törvény alkalmazásában tévedne, az útbaigazítást elfogadja: éppen így a hit dolgaiban is az általános törvény. Az Egyház csalhatatlan tekintélye minden egyes embernek meghagyja a jogot, hogy az általános szabályokat az egyes esetekre önmaga alkalmazza, úgy azonban, hogy ha az ember ez alkalmazásában téved, a hibát legott jóvátenni, a tévedést visszavonni tartozik. Azt kívánni, hogy a hit általános szabályát minden órában, minden pillanatban, minden egyes esetre maga az első tekintély alkalmazza, annyi, mint amaz általános szabályt meghiúsítani, nevetségessé és lehetetlenné tenni. Bizonyos durva és ördögi janzenizmus rejlik ebben, hasonló az yperni szerencsétlen püspök tanítványaiéhoz, akik a szentségek fölvételére oly elő készültséget kívántak, amely azok fölvételét az emberekre nézve, akiknek pedig lelki javára rendeltettek, teljesen lehetetlenné tette. A törvényesség köpenyébe burkolt szigor, melyet mai ellenfeleink hirdetnek, éppen olyan esztelen, mint azon aszkétikus szigor, amelyet annak idejében a Port-Royalban hirdettek; de amannak még sokkal rosszabb és szerencsétlenebb következményei volnának. S ha talán ezt kétségbe vonnád, vedd figyelembe a következő dolgot. A szóban levő pontra nézve legszigorúbbak a liberális iskola legbuzgóbb hívei. Miként fejtsük meg ezen látszólagos ellentmondást? Nagyon egyszerűen: csak arra kell gondolnunk, hogy a liberalizmusra nézve semmi sem kívánatosabb, mint az, hogy leghatározottabb ellenfeleink tollát és száját ezen törvényesnek látszó szájkosárral beköthesse. Az volna ám csak a diadal, ha azon ürügy alatt, hogy az Egyházban a pápán és a püspökökön kívül senkinek sem áll jogában szavát fölemelni, hallgatásra kényszeríthetnének olyan férfiakat, akik mint egy de Maistre, Montalembert, Windhorst, Valdogamas, Veuillot, Villoslada, Aparisi, Tejado, Orti y Lara, Nocedal és annyi más jeles világi férfiú a keresztény társadalomban Isten irgalmából mindig tündököltek és a világ végéig soha hiányozni nem fognak. Ezt szeretné a liberalizmus, sőt mi több, azt óhajtja, hogy az ő kedvéért maga az Egyház fegyverezze le legkitűnőbb harcosait.