Apologéta
40. rész - Mi célszerűbb: a katolikus tanokat elméletileg - in abstracto -, vagy pedig gyakorlatilag az azokat személyesítő szövetkezet vagy párt által védelmezni a liberalizmus ellen.
Mi ér többet: a katolikus tanokat elméletileg vagy pedig az azokat hirdető és valló párt által védelmezni a liberalizmus ellen?
E kérdést ezerszer feltették már, de bizonyára soha oly nyíltsággal, mint ahogy azt mi jelenleg tenni bátorkodunk. Az eszméknek - még a valóban őszinte katolikusokban is - összezavarása a politikai téren csakúgy, mint azon kívül, számos egyesülési kísérletnek adott létet, amely kísérletek egyesek részéről kétségkívül jó szándékkal tétettek, de más oldalon csak cselszövő és álnok fondorlatok palástolására szolgáltak.
Állítsuk föl még egyszer egész őszintén s világosan a kérdést: „Célszerűbb-e az antiliberális tanokat in abstracto, mint in concreto, vagyis az azokat megszemélyesítő, nyíltan és határozottan antiliberális párt által védelmezni?"
Bajtársaink egyik jó része, az t. i., amely (bár soha el nem éri) a politikában semleges akar maradni, az elméleti védelmet célszerűbbnek tartja. Mi azonban ezt határozottan tagadjuk; a mi véleményünk szerint a liberalizmus legyőzésére a legjobb, egyedül gyakorlati és eredményre vezető mód abban áll, hogy az antiliberális eszméket nem in abstracto, hanem in concreto, azaz nemcsak élőszóval és írásban, hanem egy határozottan antiliberális s akcióra kész pártban és párt által érvényesítsük.
Miről van itt a szó? Gyakorlati eszmék védelméről s azoknak a nyilvános és a társadalmi életre, a modern államok és az Egyház közötti viszonyra való alkalmazásáról. Ha tehát mindenekelőtt gyakorlati eredményeket kell elérni, e cél elérésére legjobb eszközök azok, amelyek leginkább gyakorlatiak. Már most a leggyakorlatibb eszköz és mód nem az, hogy a tanokat elméletileg védelmezzük, hanem az, hogy azokat, akik ezen tanokat a gyakorlati élet talajába átültetni iparkodnak, segítsük és támogassuk, azokat pedig, akik ama tanoknak diadalát ugyancsak a gyakorlati élet terén akadályozzák, üldözzük, diszkreditáljuk, s amennyire lehetséges, tehetetlenségre kárhoztassuk.
Nem szívlelhetjük azt a bizonyos misztikus és költői idealizmust, amely legföljebb az igazságnak megbámulására vezet, ha ugyan erre is vezet. Az Egyházat szintúgy, mint az Istent in spiritu et veritate1, cogitatione, verbo et opere2 kell szolgálni. A probléma, amely a mai világot izgalomban tartja, gyakorlati e szó legdurvább értelmében. E problémát nem okoskodásokkal, hanem cselekedetekkel kell megoldani: „a szeretet tényekben és nem szép érvekben nyilvánul" - tartja a közmondás. Nem a liberális csevegés forgatta föl a világot, hanem a liberalizmus eretnekeinek gyakorlati és hathatós működése. Nem a nyelv, hanem a kéz fosztotta meg az Úristent és az ő evangéliumát tizennyolc százados uralmától, s éppen azért nem is nyelvvel, hanem kézzel kell őt ismét trónjára emelni. Már mondottuk egyszer, hogy az eszmék nem a levegőben lógnak, önmaguktól nem járják be s nem gyújtják fel a világot. Az eszmék olyanok, mint a lőpor, mely csak akkor robban föl, ha valaki égő gyútaggal érinti. A pusztán elméleti eretnekségek nem sok bajt okoztak az Egyháznak; s többet használt a tévtannak a kardot rántó kar, mint a hamis következtetéseket jegyző toll. Az arianizmusból semmi sem lett volna, ha az ariánus császárok nem támogatják; a protestantizmusból semmi sem lett volna, ha a német fejedelmek, akik V. Károly igáját lerázni akarták, nem kedveznek neki; az anglikanizmusból semmi sem lett volna, ha a VIII. Henrik által a káptalanok és a kolostorok javaival megnyert angol lordok nem buzgólkodnak mellette. A toll ellenében toll, a nyelv ellenében nyelv, - de még inkább a munka ellenében munka, az akció ellenében akció, a párt ellenében párt, a politika ellenében politika, sőt bizonyos esetekben a kard ellen kard.
Így oldódtak meg az égető kérdések mindig, s így fognak megoldódni ezután is. Az Úristen a hit védelmére rendszerint nem szokott csodákat művelni, ezt csak a hit megalapításánál tette. Ha a hit valamely népben egyszer gyökeret vert, azt akarja, hogy emberi módon, emberi eszközökkel oltalmazzák és őrizzék.
A katolikus párt, vagy bárminek is nevezzük különben, ma már valódi életszükség. E párt által érvényre jut a katolikus erő, a jó katolikusok tömörülnek s az Egyház védelmében oly téren fejtenek ki tevékenységet, ahová az egyházi hierarchia sokszor le nem szállhat. S ki merné a katolikusokat kárhoztatni, ha önmagukhoz méltó és igazságos módon és eszközökkel katolikus politikát, katolikus törvényhozást, katolikus kormányt iparkodnak létesíteni? Vajon az Egyház a középkorban nem áldotta-e meg a keresztesek kardját s napjainkban a pápa zuavok szuronyait? Nem adta-e oda nekik saját zászlaját? S nem díszítette-e föl mellüket saját jelvényeivel? Ha Szent Bernát nem elégedett meg azzal, hogy a keresztes hadak ügyében buzdító és lelkesítő beszédeket tartson, hanem ő maga is katonákat toborzott s Palesztinába küldött, vajon mi kifogásolni való van abban, ha egy katolikus párt a manapság is szükségessé vált keresztes hadjáratokban, a hírlapirodalom, az egyletek, a választások, a nyilvános tüntetések keresztes hadjárataiban részt vesz mindaddig, amíg el nem érkezik a történelmi óra, amelyben Isten fogoly népének felszabadítására egy új Konstantint vagy egy második Nagy Károlyt föl nem támaszt.
Nem kételkedünk benne, hogy a liberális szekta előtt ezen igazságok úgy tűnnek, mint megannyi káromkodás. Eggyel több ok arra, hogy mi ez igazságokat a legbiztosabb és a mai kornak leginkább megfelelő vezérelveknek tekintsük.
E kérdést ezerszer feltették már, de bizonyára soha oly nyíltsággal, mint ahogy azt mi jelenleg tenni bátorkodunk. Az eszméknek - még a valóban őszinte katolikusokban is - összezavarása a politikai téren csakúgy, mint azon kívül, számos egyesülési kísérletnek adott létet, amely kísérletek egyesek részéről kétségkívül jó szándékkal tétettek, de más oldalon csak cselszövő és álnok fondorlatok palástolására szolgáltak.
Állítsuk föl még egyszer egész őszintén s világosan a kérdést: „Célszerűbb-e az antiliberális tanokat in abstracto, mint in concreto, vagyis az azokat megszemélyesítő, nyíltan és határozottan antiliberális párt által védelmezni?"
Bajtársaink egyik jó része, az t. i., amely (bár soha el nem éri) a politikában semleges akar maradni, az elméleti védelmet célszerűbbnek tartja. Mi azonban ezt határozottan tagadjuk; a mi véleményünk szerint a liberalizmus legyőzésére a legjobb, egyedül gyakorlati és eredményre vezető mód abban áll, hogy az antiliberális eszméket nem in abstracto, hanem in concreto, azaz nemcsak élőszóval és írásban, hanem egy határozottan antiliberális s akcióra kész pártban és párt által érvényesítsük.
Bizonyítsuk be ezen állításunkat.
Miről van itt a szó? Gyakorlati eszmék védelméről s azoknak a nyilvános és a társadalmi életre, a modern államok és az Egyház közötti viszonyra való alkalmazásáról. Ha tehát mindenekelőtt gyakorlati eredményeket kell elérni, e cél elérésére legjobb eszközök azok, amelyek leginkább gyakorlatiak. Már most a leggyakorlatibb eszköz és mód nem az, hogy a tanokat elméletileg védelmezzük, hanem az, hogy azokat, akik ezen tanokat a gyakorlati élet talajába átültetni iparkodnak, segítsük és támogassuk, azokat pedig, akik ama tanoknak diadalát ugyancsak a gyakorlati élet terén akadályozzák, üldözzük, diszkreditáljuk, s amennyire lehetséges, tehetetlenségre kárhoztassuk.
Nem szívlelhetjük azt a bizonyos misztikus és költői idealizmust, amely legföljebb az igazságnak megbámulására vezet, ha ugyan erre is vezet. Az Egyházat szintúgy, mint az Istent in spiritu et veritate1, cogitatione, verbo et opere2 kell szolgálni. A probléma, amely a mai világot izgalomban tartja, gyakorlati e szó legdurvább értelmében. E problémát nem okoskodásokkal, hanem cselekedetekkel kell megoldani: „a szeretet tényekben és nem szép érvekben nyilvánul" - tartja a közmondás. Nem a liberális csevegés forgatta föl a világot, hanem a liberalizmus eretnekeinek gyakorlati és hathatós működése. Nem a nyelv, hanem a kéz fosztotta meg az Úristent és az ő evangéliumát tizennyolc százados uralmától, s éppen azért nem is nyelvvel, hanem kézzel kell őt ismét trónjára emelni. Már mondottuk egyszer, hogy az eszmék nem a levegőben lógnak, önmaguktól nem járják be s nem gyújtják fel a világot. Az eszmék olyanok, mint a lőpor, mely csak akkor robban föl, ha valaki égő gyútaggal érinti. A pusztán elméleti eretnekségek nem sok bajt okoztak az Egyháznak; s többet használt a tévtannak a kardot rántó kar, mint a hamis következtetéseket jegyző toll. Az arianizmusból semmi sem lett volna, ha az ariánus császárok nem támogatják; a protestantizmusból semmi sem lett volna, ha a német fejedelmek, akik V. Károly igáját lerázni akarták, nem kedveznek neki; az anglikanizmusból semmi sem lett volna, ha a VIII. Henrik által a káptalanok és a kolostorok javaival megnyert angol lordok nem buzgólkodnak mellette. A toll ellenében toll, a nyelv ellenében nyelv, - de még inkább a munka ellenében munka, az akció ellenében akció, a párt ellenében párt, a politika ellenében politika, sőt bizonyos esetekben a kard ellen kard.
Így oldódtak meg az égető kérdések mindig, s így fognak megoldódni ezután is. Az Úristen a hit védelmére rendszerint nem szokott csodákat művelni, ezt csak a hit megalapításánál tette. Ha a hit valamely népben egyszer gyökeret vert, azt akarja, hogy emberi módon, emberi eszközökkel oltalmazzák és őrizzék.
A katolikus párt, vagy bárminek is nevezzük különben, ma már valódi életszükség. E párt által érvényre jut a katolikus erő, a jó katolikusok tömörülnek s az Egyház védelmében oly téren fejtenek ki tevékenységet, ahová az egyházi hierarchia sokszor le nem szállhat. S ki merné a katolikusokat kárhoztatni, ha önmagukhoz méltó és igazságos módon és eszközökkel katolikus politikát, katolikus törvényhozást, katolikus kormányt iparkodnak létesíteni? Vajon az Egyház a középkorban nem áldotta-e meg a keresztesek kardját s napjainkban a pápa zuavok szuronyait? Nem adta-e oda nekik saját zászlaját? S nem díszítette-e föl mellüket saját jelvényeivel? Ha Szent Bernát nem elégedett meg azzal, hogy a keresztes hadak ügyében buzdító és lelkesítő beszédeket tartson, hanem ő maga is katonákat toborzott s Palesztinába küldött, vajon mi kifogásolni való van abban, ha egy katolikus párt a manapság is szükségessé vált keresztes hadjáratokban, a hírlapirodalom, az egyletek, a választások, a nyilvános tüntetések keresztes hadjárataiban részt vesz mindaddig, amíg el nem érkezik a történelmi óra, amelyben Isten fogoly népének felszabadítására egy új Konstantint vagy egy második Nagy Károlyt föl nem támaszt.
Nem kételkedünk benne, hogy a liberális szekta előtt ezen igazságok úgy tűnnek, mint megannyi káromkodás. Eggyel több ok arra, hogy mi ez igazságokat a legbiztosabb és a mai kornak leginkább megfelelő vezérelveknek tekintsük.