A liberalizmus bűn - 39. rész

Közel egy éven át tartó sorozatot indítok Dr. Felix Sardá Y Salvany "A liberalizmus bűn -  Az Egyház tanítása a liberalizmus ellen" című könyv alapján, segítségével. A könyv olvasása előtt is mindig mondtam, hogy a liberalizmus a sátán földi világba testesülése, a bűn széleskörű elterjedésének az oka. Tipikus megközelítése az "Amit szabad neked, azt nekem is. Amit nekem szabad, azért tégedet elítélnek". De ezt az élet mindegyik területére ráhúzhatjuk. Ha nem vagyok politikailag korrekt, mint ahogyan nem nagyon szoktam: ez a tipikus kettős mérce alkalmazása. Ebbe az utcába sétált be a római-katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinattal, illetve a döntéseivel. A sorozat befjezése XIII. Leó pápa körlevele lesz, mely jelenleg is nagyon aktuális. De a körlevél közlésére várni kell.

Apologéta

39. rész - Mit tartsunk a „laicizmus" nevű félelmetes szektáról, amely, mint némelyek mondják, oly nagy pusztítást visz végbe Spanyolországban?

Itt az ideje, hogy a „Laicizmus''-ról, ezen, mint mondják, félelmetes szektáról is beszéljünk, amely az utóbbi időben, amidőn minden más teológiai kérdés háttérbe szoríttatott, a közfigyelmet oly nagy mértékben magára vonta.

Valami irtózatos szörnyetegnek kell ennek lennie, hogy oly nagy lármával törtek ellene még olyan emberek is, akik különben nem igen szeretik a vallási vitákat s nem igen hajlandók az Egyház dicsőségéért harcra kelni. A laicizmus a legújabb kornak ama különös eretneksége, amely mindazoknak gyűlöletét magára vonta, akik Krisztus Urunkat gyűlölik. Különös egy jelenség; valahányszor egy világi vagy egyházi férfiú a laicizmus ellen kikelt, a szabadkőműves táborban legott tapsviharral fogadták s valóságos dicsfénnyel övezték körül. Ez oly tény, amelyet senki sem tagadhat, mert hisz mindnyájunk szeme láttára történt; s e tapasztalat már maga is elegendő arra, hogy a szóban lévő kérdéssel mindjárt első tekintetre tisztába jöjjünk.

De hát mi is az a laicizmus?

Azok, akik olyan dühvel kikeltek ellene, vettek maguknak annyi fáradtságot, hogy azt többé-kevésbé illetéktelen tanszékeikről kárhoztassák, de semmi gondjuk nem volt arra, hogy azt közelebbről meghatározzák. Miután mi vele évek óta hol nyilvánosan, hol magánúton érintkezésben állunk, megkíséreljük ellenfeleit a zavarból kiszabadítani, s hogy gyalázkodásaikban valami alapra támaszkodhassanak, a laicizmust közelebbről meghatározni.

A laicizmus szóval három dolgot szokás jelezni:

1. A világi elemnek állítólag túlságos beavatkozását a személyek és tanok megítélésébe.
2. A világi elemnek állítólag túlságos beavatkozását a katholikus egyletek vezetésébe és szervezésébe.
3. A világi elem bizonyos részének állítólagos dacolását a püspöki tekintéllyel.

Íme, ez a három pont az, amit néhány év óta a laicisták szemére hánynak. Fölösleges említenünk, hogy e három pontot, amelyeket most mi először fejeztünk ki ily világosan, nagy szavú ellenfeleink az ő vad és fárasztó beszédjeikben soha tisztán meg nem jelölték. Sajátságos vitatkozási törvényeik sem a vádpontok részletezését, sem az eszmék szabatos kifejezését nem követelik. Torokszakadtukból azt kiabálják „Szakadárság! Szakadárság! Szekta! Szekta! Lázadás! Lázadás!" - Hangsúlyozzák és sürgetik a püspöki tekintély kiváltságait és előjogait; tudós írók állításaival és az egyházjog cikkelyeivel e tekintélyre vonatkozólag oly igazságokat védelmeznek, amelyeket senki sem tagad, de a vita voltaképpeni tárgya felé még csak távolról sem közelednek, a legsúlyosabb vádak igazolására semmiféle bizonyítékokat föl nem hoznak, megfeledkezvén arról, hogy miden be nem bizonyított vád szemtelen rágalmazás. Mennyi ismeretet, mennyi teológiai tudományt, mennyi kánonjogi fellengző okoskodást, mennyi szónoki lelkesedést pazaroltak annak bizonyítgatására, hogy a katolikus ügynek legbuzgóbb védelmezői ez ügy legnagyobb ellenségei, hogy a laicizmusnak szerzői és hívei nem mások, mint éppen azok, akiket szüntelen klerikalizmussal vádolnak, s végül hogy azok, akik a püspöki joghatóság keretén belül a püspöki tekintély iránt mindig a legnagyobb tisztelettel és engedelmességgel viseltetnek, azok a püspöki tanítói tekintélytől magukat függetleníteni akarják.

A jogtalanul laicizmusnak nevezett jelenségnek engesztelhetetlen ellenségei készakarva megfeledkeznek az imént hangsúlyozott föltételről: a püspöki joghatóság keretén belül. Lépten-nyomon idézik és magyarázzák a Cum multa pápai körlevelet, s úgy látszik, még mindig nem olvasták ki belőle e néhány szót; holott pedig éppen eme néhány szóban van kifejezve a körlevél leglényegesebb tartalmának természetes és kellő magyarázata. És csakugyan mind ama forradalmi vádak, amelyeket bizonyos társulatok és folyóiratok ellen intéznek, teljesen igazolva volnának, ha a vádlók be tudnák bizonyítani (ez azonban soha sem történt s nem is fog történni), hogy eme társulatok és lapok amellett, hogy a szerencsétlen katolikus-liberális unióban, amelybe őket kánonilag beerőszakolni akarták, részt venni vonakodnak, vallási elöljáróiknak olyan dolgokban, amelyek ezeknek joghatóságához tartoznak, valaha nem engedelmeskedtek.

A laicizmus fölfedezőinek és üldözőinek lángesze ennek földerítésével foglalkozhatnék, ez szorgalmuknak és munkásságuknak megfelelő feladat volna, legalább jól megnyúlhatnának fogaik, mire megoldhatnák. De hát az antilaicistáknak ez nem jutott eszükbe. Az ő logikai kézikönyvük nem ismeri ama észbeli tévedést, amelyet a bölcselők mutatio elenchi1 név alatt ismernek, s amelynek következtében az antilaicisták - hogy más találóbb, de kevésbé irodalmi kifejezéssel ne éljünk - mindig extra chorum énekelnek.

De hát különös laicizmus is az, amely kivált Spanyolországban s nevezetesen Katalóniában minden katolikus, vagy mint nevezni szeretik, ultramontán vállalat és egylet élén áll, amely a pápa szavára zarándoklatokat szervez, amely pápa javára ezernyi aláírást gyűjt, amely a pápa segélyezésére egymásután küldi Rómába az alamizsnát, amely mindig a püspökökkel tart s az istentelenség ellen folytatott harcban minden parancsszavukat végrehajtja, amely a laikus és protestáns iskolákkal szemben katolikus iskolákat alapít és fönntart, s amely egyszóval az akadémiákon, a templomban, a sajtó terén a hit és a Szentszék legbuzgóbb véd seregét képezi! Valóban ritka és tüneményszerű dolog ez a laicizmus, amelynek barátai és sugalmazói éppen a legpéldásabb papok, amelynek fő tűzhelyei éppen a legbuzgóbb szerzetesek házai, amely egy pár év alatt a Szentatya részéről több áldásban és kitüntetésben részesült, mint bármely más társulat félszázadon át, s amely magán viseli Krisztus szolgáinak leghitelesebb jegyét, amennyiben a keresztény név leghatározottabb ellenségei oly gyűlölettel nézik s oly dühvel üldözik. Nem hasonlít-e ezen laicizmus minden tekintetben a legtisztább katolicizmushoz?

Egyébként ez a laicizmus, amint azt az imént lefestettük, nem is létezik; ami létezik, az egy kis csapat katolikus világi ember, akik azonban fölérnek egy egész hadsereggel s a katolikus-liberális szektát mód nélkül feszélyezik, amelynek tehát elégséges oka van arra, hogy ezen laicistákat gyűlölje.

De hát a világi katolikusoknak semmi közük sem volna a vallási és egyházi ügyekhez? Sőt ellenkezőleg.

1. A világi katolikusnak mindig szabad volt, ma is szabad, sőt a mai viszonyok között kötelessége is tevékeny részt venni a vallási vitában oly formán, hogy a kat. tanokat előadja és fejtegeti s ezen szempontból a megjelent könyveket és íróikat bírálat alá veszi, s gyanús arcokról az álarcot lerántja s nyilait az Egyház által megjelölt céltáblába röpíti. Ezen céltábla napjainkban az újkor tévtana, a liberalizmus, s ennek szerencsétlen gyermeke, bűntársa és palástolója, a liberális katolicizmus, amely ellen, miként a Szentszék száz alkalommal is kijelentette, minden jó katolikusnak, tehát a világiaknak is szüntelen harcolniuk kell.
2. A világi hívőnek jogában állott és jogában áll ma is bármely katolikus vállalatot, egyletet alapítani, szervezni, igazgatni anélkül, hogy e tekintetben az egyházi jogon kívül más vezérelveket szem előtt tartania, vagy más megszorításokat figyelembe vennie kellene. Hány nagy szentje van az Isten Egyházának, akik mint egyszerű világi hívők minden rendbeli nagyszerű intézményt, sőt szerzetesrendeket is alapítottak! Példa rá Assisi Szent Ferenc, aki - essenek bámulatba az antilaicisták - sem áldozópap, sem szerpap nem volt, hanem csak egyszerű világi hívő, amidőn világra szóló rendjét megalapította. Mennyivel inkább szabad a világi katolikusoknak egy kat. lapot, akadémiát, egyletet vagy kaszinót alapítaniuk anélkül, hogy e tekintetben más szabályokat kellene szemük előtt tartaniuk, mint azokat, amelyeket nem valamely nevezetes ember, hanem a kanonikus bölcs törvényhozás megállapított, amelynek - kezdve az Egyház legelső fejedelmeitől egészen a legegyszerűbb világi hívőig - mindenki alá van vetve s mindenki engedelmeskedni tartozik.
3. Ha valamely lap, egylet vagy egyes ember a szabad kérdéseket saját fölfogása szerint oldja meg, ez magában véve sem nem lázongás, sem nem engedetlenség. És e tekintetben, bár mi a dolgot valami különösnek nem tartjuk, mégis megjegyzésre méltó, hogy nekünk katolikusoknak kell a liberálisokat a valódi keresztény szabadság törvényeire nézve kitanítanunk s nekik megmagyaráznunk, hogy a hiten alapuló nemes meghódolás és a csúszó-mászó aljas szolgaiság nagyban különböznek egymástól. A szabad véleményeket, még ha azokat hasznosabbaknak és biztosabbaknak is tartanák, sem a gyóntató gyónójára, sem a plébános híveire, sem a püspök alattvalóira rá nem tukmálhatja. Nagyon jó volna, ha bölcs ellenfeleink erre nézve Bouix-t vagy legalább Larraga-t elolvasnák. Vannak tehát bizonyos ellenszegülések, amelyeket sem bűnül, sem vétkül, de még hibául sem lehet felróni s annál kevésbé eretnekségnek, szakadárságnak vagy hitetlenségnek minősíteni. Ezek olyan ellenszegülések, melyeket az Egyház is jóváhagy s ennélfogva senki sem kárhoztathat. Ezen ellenszegülések bizonyos esetekben nemcsak meg vannak engedve, de ajánlatosak is, sőt néha nemcsak ajánlatosak, de lelkiismeretileg kötelezők is; ilyen volna például az az eset, ha egy följebbvaló alattvalóját jó- vagy rossz hiszeműleg, jó vagy rossz szándékkal arra akarná kényszeríteni, hogy oly nyilatkozatot írjon alá, oly állást foglaljon el, oly szövetkezésre lépjen, amely nyíltan a tévtannak kedvez, amely Jézus Krisztus ellenségeire nézve kívánatos, amelyet ők szerveznek és magasztalnak. Ezen esetben a jó katolikusnak határozottan és szilárdan ellenszegülnie s inkább meg kell halnia, sem hogy engedjen.

Íme, ez az, amit az annyira vitás kérdésre, a laicizmusra vonatkozólag mondanunk kellett, amelyet, ha kellő világításba helyezünk, s csak néminemű ismereteink is vannak felőle, nem is lehet kérdésnek neveznünk. Ha a liberális katolicizmus vezérférfiainak teológiája, amelyet a laicizmusra nézve összeállítottak, érvényes és kötelező volna, akkor az ördögnek nem sok tennivalója maradna, hogy a helyzet urává lehessen, mert hisz akkor mi saját kezeinkkel egyengetnők neki az utat. Nincs biztosabb mód a katolikus-laikus mozgalom megakadályozására, mint ha oly föltételeket szabnak neki, amelyek miatt erkölcsileg kivihetetlenné válik. Szóval, miként már egyszer mondottuk, az antilaicizmus nem egyéb, mint valóságos janzenizmus, amelyről azonban az álarc szerencsére immár le van rántva.