Apologéta
35. rész - Melyek a jó és melyek a rossz hírlapok? S mit kell tartani a jóról, ami a rossz hírlapokban található, és mit a rosszról, ami a jókban előfordul?
Minthogy a jó vagy rossz áramlat, amely valamely dolgot jóváhagy vagy kárhoztat, az egyszerű hívőre nézve általában az igazság ismérvéül vagy legalábbis arra szolgál, hogy őt óvatosságra intse, s minthogy másrészt ez az áramlat a hírlapokban szokott legjobban visszatükröződni, s következőleg ezen áramlat megismerése végett igen sok esetben a hírlapokhoz kell fordulni, önként merül fel a kérdés: „melyek ama hírlapok, amelyek a katolikus ember bizalmát megérdemlik?"; vagy még inkább: „melyek azon hírlapok, amelyek e bizalmat csak nagyon csekély mérvben, vagy pedig egyáltalán nem érdemlik meg?"
Először is nyilvánvaló, hogy az oly lapok iránt, amelyek nyíltan és kérkedve liberálisoknak vallják magukat s aszerint is viselkednek, a liberalizmus ügyeire nézve éppen semmi bizalommal sem viseltethetünk. De hogyan is bízhatnánk bennük! Hiszen éppen ez amaz ellenség, amelytől leginkább óvakodnunk, s amely ellen szüntelen harcolnunk kell. E pont nem képezheti vita tárgyát. Minden, ami ma liberálisnak nevezi magát, kétségkívül az is; ha pedig az, akkor nekünk és Isten Egyházának határozott ellensége, s akkor a tőle származó ajánlások és a helyeslések, amennyiben a vallás ügyeire vonatkoznak, csak arra valók, hogy gyanúsnak tartsuk mindazt, amit ajánl és helyesel.
Van a hírlapoknak egy más faja, amely nem oly könnyen veti le az álarcot, nem szokott színt vallani, hanem inkább a határozatlanságot szereti és semmiféle irányt sem látszik követni. Ezen lapok hellyel-közzel katolikusoknak nevezik magukat, s a liberalizmust, ha ugyan szavuknak hinni lehetne, nem egyszer megvetéssel és utálattal emlegetik. E lapokat közönségesen katolikus-liberális lapoknak tartják. Ezekkel szemben a legnagyobb bizalmatlanságra van szükségünk, nehogy látszólagos jám-borságukkal és szemfényvesztésükkel tévútra vezessenek bennünket. Úgy látszik, mintha a katolikus és a liberális irány szép testvériesen megférne bennünk, de mihelyst valamely égetőbb és élesebb kérdésről van szó, a liberális irányvonal legott mégis felülkerekedik. így láttuk ezt eddig mindig s így fogjuk tapasztalni kétségkívül ezután is. A liberális áramlattal úszni jóval könnyebb, egyrészt mert igen sok köve-tője van, másrészt, mert jobban kedvez az önszeretetnek; ellenben a katolikus irányvonal követése igen nehéznek és fáradságosnak látszik, részint azért, mert kevesebb párthíve és barátja van, részint pedig azért, mert azt követeli, hogy szüntelen a szenvedélyek és gonosz eszmék sodró árja ellen ússzunk. Nagyon természetes tehát, hogy a gyönge és ingatag lelkekben rendszerint a liberális irányvonal diadalmaskodik, s ekként a küzdelem óráiban a katolikus-liberális sajtóban éppen nem bízhatunk. Sőt, mi több, ezen sajtónak ránk nézve az a hátrányos oldala is van, hogy ítéletei, amelyek soha sem határozottak, hanem mindig csak alkalmazkodók, még csak arra sem valók, hogy mint a liberális sajtó ítéletei, legalább a contrario (vagyis mint ellentétek) tájékozásunkul szolgálhatnának.
A jó sajtó csak az, amely egészen jó, vagyis amely a jót minden jó elvében s minden jó alkalmazásában védelmezi s minden fölismert rosszal homlokegyenest ellentétbe helyezkedik (opposita per diametrum), amint Szent Ignác mondja lelkigyakorlatainak aranyat érő könyvében. A jó sajtó az, amely a tévellyel ellentétes táborban székel, az ellenséggel mindig szemtől-szembe áll, s nem az, amely többnyire az ellenséggel együtt táborozik, s csak néha-néha ennek egyes kirohanásai alkalmával száll vele szembe. A jó sajtó az, amely a rossznak mindenben ellensége, mert a rossz mindenben rossz, még ama jóban is, amely néha véletlenül velejár.
Emez utolsó állításunkat, amely sokak előtt nagyon merésznek és túlzottnak fog tűnni, meg kell magyaráznunk.
A rossz hírlapok hellyel-közzel valami jót is tartalmazhatnak. Mit kell tartanunk e jóról, amely a rossz lapokban néha előfordul? Azt, hogy e jó miatt ama lapok nem szűnnek meg rosszak lenni, ha belső természetük és elveik különben rosszak. E jó a legtöbb esetben ördögi cselfogás, amely arra való, hogy e lapoknak ajánlásul szolgáljon s gonoszságukat takargassa. Az esetleges jó tulajdonságok nem szüntetik meg a rossznak természet adta rosszaságát. A gyilkos és a tolvaj nem jó emberek, még ha egyszer-másszor Üdvözlégy Máriát imádkoznak, vagy a szegénynek alamizsnát nyújtanak is; jó cselekedeteik dacára is rossz emberek, mert megszokott életmódjuk és életirányuk lényegében gonosz. És ha néha-néha a jót csak azért gyakorolják, hogy e takaró alatt annál bátrabban gonoszat művelhessenek, nyilvánvaló, hogy az is, ami magában véve és általában jó volna, ez esetben a cél miatt rossz.
Viszont nem egyszer megtörtént, hogy a jó lapok ilyen vagy amolyan tévedésbe esnek, egyszer-másszor talán hevesebben kifakadnak vagy általában olyasvalamit tesznek, amit sehogy sem lehet helyeselni. Vajon ezért mindjárt rosszaknak kell ezeket nyilvánítanunk és kárhoztatnunk? Éppen nem. S erre nézve csak a fentebbi érvelést kell megfordítanunk. E lapokban a rossz esetleges, lényegük és rendes állapotuk azonban jó. Egy vagy két bűn nem teszi az embert rosszá, kivált ha a bánat, a megtérés és a jóvátétel által megmutatja, hogy utálja azt. Csak az valóban gonosz, aki öntudatosan és állandóan gonosz, s az is akar maradni mindvégig. A katolikus hírlapírók sem angyalok, hanem csak gyarló emberek és szegény bűnösök. Ha tehát valaki egyik-másik hibájukért vagy esetleges túlzásaikért őket kárhoztatja, ezáltal kimutatja, hogy a jót és az erényt a józan erkölcstan ellenére úgy képzeli, mint a farizeusok és a janzenisták. Ha így kellene a dolgokat megítélnünk, hol találnánk az Isten Egyházában intézményt, amely jó és tiszteletre méltó volna?
Foglaljuk össze a mondottakat: vannak jó és vannak rossz hírlapok, ez utóbbiak közé tartoznak a határozatlanok és színtelenek is. Egy pár jó cselekedet nem teszi jóvá azt, ami lényegében véve rossz; egy pár hiba és bűn nem teszi rosszá azt, ami lényegében jó.