Mégis, hogy, hogy nem, önmagukat katolikusoknak mondók között is akadnak, ráadásul nem kevesen, akik szerint az iszlám korántsem olyan veszélyes, mint régen gondolták, sőt ellenkezőleg, a kereszténységgel egyenrangú része a civilizációnak. Mi az igazság?
Ilyenkor alighanem a legjobb, ha a katolikus teológia képviselőihez fordulunk, kiváltképpen azokhoz, akik a hit világának tényeit népszerűsítve, a legegyszerűbb emberek nyelvén is hathatósan tudtak egykor előadni. Közülük most Franz Spirago (1862-1942) atyát idézzük, egykor méltán oly népszerű, s helyét máig megálló művét (Felnőttek katekizmusa, 1928):
„A mohamedán vallás a pogányságnak, zsidó vallásnak és a kereszténységnek keveréke. (Apologéta: szinkretista. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy "Egy kis malter, egy kis mész, a szinkretistának nem kell ész." Összeválogatom az ízlésemnek megfelelő "tanokat" és aszerint élek. Ez nemcsak az iszlámnak tulajdonsága, hanem a keresztény szektáknak is, mint a kálvinisták és lutheránusok.) Pogány elem benne például a Kaaba nevű fekete kő tisztelete Mekkában; zsidó elem a körülmetélés, a sertéshús-tilalom és a különböző mosakodások; keresztény elem a böjtnek és önmegtartóztatásnak (például a bortól) különböző nemei. A mohamedánizmus sok tanítása ellenkezik úgy a keresztény erkölccsel, mint az általános jogi felfogással.Így például ellenkezik a keresztény erkölcstannal:
- a soknejűség és az a felfogás, hogy a nő csak az első háziállat;
- a vérbosszú, amelynek értelmében egy meggyilkolt ember hozzátartozói kötelesek a gyilkost szintén eltenni láb alól;
- a házasságtörés miatt való megkövezés;
- a lopás miatt való megcsonkítás;
- az a tanítás, hogy más vallásúakat tűzzel és fegyverrel kell elpusztítani és szabad őket gyűlölni.
Az iszlámnak sok tanítása a józan észbe is ütközik. Így például
- a fatalizmus, vagyis a megmásíthatatlan végzetről szóló tan;
- a túlvilági érzéki örömökről szóló tanítás;
- az a tanítás, hogy egyedül mohamedán nyerhet Isten ítélőszéke előtt irgalmat;
- a mekkai úgynevezett szent kő imádása.
Kereszténység és mohamedánizmus sok pontban éles ellentétben állnak egymással. Így:
- A mohamedánizmus csak külsőségeket (mosakodásokat, Mekkába való zarándoklást) ír elő a bűnök megbocsátásának feltételeként, a kereszténység ezzel szemben benső megszentelődést: hitet, töredelmet, alázatot, Isten- és emberszeretetet sürget.
- A kereszténység felebaráti és ellenségszeretetet hirdet, Mohamed gyűlölséget tanít a más vallásúakkal szemben és megengedi a vérbosszút.
Ezért is a mohamedánizmus mindig esküdt ellensége volt a kereszténységnek s Mohamed követői (a muzulmánok) csak a lehető legritkább esetben térnek meg a kereszténységre, mely nem hízeleg az emberi szenvedélyeknek és gyengeségeknek.
A mohamedán imaházakban (mecsetekben) nincsenek képek, csak a Koránból vett egyes mondások olvashatók a templom falain. A tornyokban (minaret) nincsenek harangok, csak hangos kiáltással figyelmeztet a müezin a minaret tetejéről az imádság óráira.”
Persze sajnos nem mindenki, aki katolikus teológus, lát tisztán jó ideje. Benyik György teológiatanár például még 2007-ben a szegedi 19. biblikus konferencián az „iszlám-katolikus párbeszéd” lényegét így foglalta össze a Magyar Nemzet 2007. szeptember 8-i számában:
„Úgy gondolom, hogy Ábrahámot, Jézust és Mohamedet könnyen lehetne egy asztalhoz ültetni.";Ezzel szemben tény, hogy:
Apologéta: Nem tekinthetünk el attól az apró mozzanattól, hogy Ábrahám és Mohamed csak és kizárólag ember volt, addig Jézus Isten, aki emberi alakot (is) öltött!!!!!
- Mohamed nem azonos Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével, a világ Teremtőjével,
- Az iszlám kanonizált könyve, a „Korán” hirdeti, hogy:
- a pokolba kerül minden keresztény,
- a keresztények mind megölendők vagy leigázandók,
- a gyilkosság tilos, de a vérbosszú nem,
- az ember annál boldogabb a mennyben, minél több nője van (amúgy négy felesége lehet, de bár hány szeretője).
Mindebből következően nem ültethető, pláne könnyen, egy asztalhoz Jézus és Mohamed. Egyszerűen elképesztő, hogy egy önmagát katolikusnak tekintő teológus így nyilatkozik, aki eszerint még arra sem vette a fáradtságot, hogy ha magát a Koránt nem is, legalább Kmoskó Mihály (1876-1931) katolikus orientalista iszlámmal kapcsolatos alapműveit tanulmányozza. Vagy bármelyik 1945 előtti hittankönyvet, mint például Tower Vilmosét (Krisztus országa, 1934).
Különösein is felhívjuk végül a figyelmet Kmoskó nemzetközi tekintélyű orientalista professzor jelzett művére, amiben pedig ezt olvassuk:
„Amilyen vékonypénzű az iszlám hittana, oly körülményes erkölcstana. A muszlim legfontosabb vallási kötelességei a következők:
- A hitvallás, hogy „nincs Isten Allahon kívül és Muhammed az ő küldöttje”. Aki e hitvallást megbízható muszlim kezébe leteszi, „igazhívő”.
- Az ima, amelyet minden nap, Mekka felé fordulva, ötször kell végezni. Az imát rituális mosakodás előzi meg, amely abban áll, hogy a muszlim fejét, karjait és lábfejét vízzel leönti. Ha víz nincs, homok is pótolhatja. Ima közben a muszlim szőnyegen térdel, olykor felegyenesedik, majd lábfejére ül, közben pedig kezeire támaszkodva, arccal földre borul. A legtöbb muszlim egyetlen imádsága a Qorân első szúrája (fâtihah, megnyitó ima). Az imát akárhol lehet ugyan végezni, e célra azonban a legtöbb házban szőnyeggel borított külön helyiség szolgál. Ha e helyiség nagyobb és többen imádkoznak benne, neve maszdzsid, „a leborulás helye”, a magyarban mecset. Ilyenkor a gyülekezet valamelyik tagja a többiek előtt végzi az előírt mozdulatokat, az imâm, „előimádkozó” szerepében. Nagyobb városokban pénteki napon az igazhívők a dzsâmi-ban, a nagymcsetben végzik az istentiszteletet, amely a köznapi ájtatoskodástól főleg abban különbözik, hogy szónoklattal (khutbah) van egybekötve. E szónoklat rendszerint Allah dicséretével kezdődik, a hívőkhöz intézett intelmekkel folytatódik s az államfőért mondott imával nyer befejezést. A knutbah-t a város, vagy esetleg a tartomány parancsnoka tartja, lépcsővel ellátott magas szószékről (minbar). A pénteki prédikáció az államfőért mondott ima, mint a politikai szuverénitás elismerése révén az iszlám későbbi történetében igen fontos szerepet játszott. Imára a muezzin, a kikiáltó hívja fel a hívőket. Az iszlám örökös papságot nem ismer. Imám lehet akárki, aki az ima szertartásait pontosan ismeri.
- A böjt, amely ramadán havában mindennap, napfelkeltétől napnyugtáig kötelez. Ha valakit e szigorú böjt megtartásában betegség vagy más ok akadályoz, e kötelezettségnek más időben kell eleget tennie.
- A mekkai zarándoklat, amelyet minden muszlimnek egyszer életében el kell végeznie. A hivatalos zarándoklat, amelyet az államfő, vagy annak helyettese vezet, zu-l-hiddzsah havában indul Mekkába és rendszerint nagy előkészületeket igényel.
- A szegényadó, amelyet minden vagyonos muszlimnek vagyona fölöslegéből az állami pénztárba (beit al-mâl) kell beszolgáltatnia.
- A dzsihâd, a harcba vonulás a hitetlenek ellen, ha az államfő az igazhívőt behívja. Azokat, akik „Allah ösvényén” harcolva esnek el, a muszlimek vértanúknak tekintik.”
Magáról a Qorân-ról (Koránról) nem véletlenül írja Kmoskó, hogy egy teológiailag eklektikus, érvelésben kevésbé jártas, ellentmondásokban bővelkedő, dogmákat nem ismerő, valójában csak önmaga képére formált vallást ismerő személy alkotása, amiért is „a későbbi korok hittudósai, akik e szentkönyvhöz a dialektika módszerével nyúltak, rendszerint oly zsákutcába kerültek, amelyből nem volt kiút”.
Vannak magukat nemzeti radikálisoknak, vagy metafizikai tradícionalistáknak mondók, akik rokonszenveznek az iszlámmal. Nekik és mindazoknak, akik ugyanezt teszik, szól a kérdés. Ha egy gyékényen árulhat a kereszténység az iszlámmal, akkor meg kellene vetnünk azon őseinket, akik 1456-ban Nándorfehérvárnál, 1571-ben Lepantónál, 1683-ban a Bécs melletti Kahlenbergnél és 1686-ban Buda váránál Európa iszlámmá tétele ellen harcoltak, s örülnünk kellene, hogy Rómától Párizsig egyre több mecset épül. De vajon valóban ezt kívánjuk?
ifj. Tompó László