Apologéta
23. rész - Illik-e a tévedés üldözése közben az azt hirdető és terjesztő személyt is üldözni és megalázni?
Azt mondhatja valaki: „Az ellen, hogy valaki az elvont tanok ellen harcoljon, semmi kifogásom, de vajon szabad-e tévtan, bármennyire szembeszökő legyen az különben, úgy üldözni, hogy az ember az ezen tévtant védelmező személynek is nekirontson s ez ellen is dühöngjön?" Erre azt válaszoljuk, hogy ez nagyon gyakran nemcsak illik, de szükséges s Isten és a társadalom részéről jutalomra méltó. S ámbár ez állításunk már az előbb mondottakból is könnyen levezethető, mégis nagy fontosságánál fogva e fejezetben külön ex professo (hivatalból) is kell tárgyalnunk.
Valóban nem ritkán halljuk a vádat, hogy a katolikus hitvédők többnyire személyeskedésekbe esnek, és ha egyszer valamelyikük ellen ezt a vádat emelték, a liberálisok és a liberalizmus árjával úszók legott azt hiszik, hogy az ilyen hitvédőnek kárhoztatására többet már nem is szükséges mondani.
Nincs, nincs igazuk. A gonosz eszméket üldözni, ártalmatlanokká tenni, ellenük a népben, amelyet elszédíteni és elcsábítani akarnak, gyűlöletet, undort és utálatot gerjeszteni kell. Ámde az eszmék nem a levegőben lógnak, nem maguktól terjednek s okozzák a társadalmi bajokat. Hasonlítanak a nyilakhoz és a golyókhoz, amelyek senkit sem sebeznek meg, ha csak valaki azokat íjából vagy puskájából ki nem lövi.
Az íjásznak és a puskásnak kell tehát nekiesnünk, ha a gyilkos lövéseket megszüntetni akarjuk. A harc minden más neme, lehet az még oly liberális, nem fog célhoz vezetni. Az eretnek tanok szerzői és terjesztői katonák, akiknek fegyverei mérges töltésekkel vannak megtöltve. E fegyverek a könyvek, a hírlapok, a nyilvános beszédek és a személyes befolyás. A lövések elkerülése végett nem elég óvatosan félre-állni, hanem az első és leghathatósabb mód a lövőt tehetetlenné tenni.
Szabad tehát az ellenség könyvének, hírlapjának vagy beszédjének tekintélyét vagy hitelét lerontani, s mi több, bizonyos esetekben az ellenség személyének tekintélyét és hitelét is. Igen, a személyét is, mert ez a harc főtényezője, éppen úgy, mint a hadi tüzelésben a tüzér katona a főtényező és nem a bomba, a lőpor vagy az ágyú. Szabad bizonyos esetekben az ellenségnek gyalázatosságait nyilvánosságra hozni, szokásait nevetségessé tenni, s nevét a sárba rántani. Igen, kedves olvasó, szabad ezt tenni prózában, versben, képekben, szabad ezt tenni komoly hangon vagy gúny alakjában, szóval minden lehető s a jövőben még kigondolható úton és módon. Csak egytől kell óvakodni, s ez - a hazugság. Az igazságot bármily csekély mérvben sem szabad megsérteni.
Ezen határvonalon belül azonban szemünk előtt lebegjen Crétineau-Joly mondása: „A történelemben (s hozzátehetjük még: a vallási és a társadalmi védelemben) az egyedül megengedett szeretet az igazság."
A fentebb említett sz. atyák csak megerősítik eme tételünket. Már irataik címei is mutatják, hogy az eretnekségek ellen folytatott harcaikban a fővágásokat az eretnek főnökökre mérték. Sz. Ágoston műveinek címeiben jobbára a megtámadott eretnek-ségek szerzőinek nevei szerepelnek: Contra Fortuna-tum manichaeum; Adversus Adamanctum; Contra Felicem; Contra Secundinum; Quis fuerit Petilianus? De gestis Pelagii; Quis fuerit Julianus, stb. annyira, hogy a nagy Doktornak egész polémiája amennyire hittani, éppen oly mértékben személyes, támadó s mondhatnók biográfikus volt; szemtől-szembe harcolt az eretnekkel csakúgy, mint az eretnekséggel. Ugyanezt mondhatjuk a többi szent atyákról is.
Honnét veszi a liberalizmus az újdonságot, hogy a tévelyek ellen való küzdelemben el kell tekinteni a személyektől, s legfeljebb mosollyal vagy hízelgéssel szabad csak feléjük közeledni? Maradjunk csak amellett, amit a keresztény hagyomány tanít: hagyjanak bennünket, ultramontánokat a hitet úgy védelmeznünk, amint azt Istennek Egyházában mindenkor védelmezték.
Szúrja csak a katolikus hitvitázó, szúrja csak a kardot egyenesen a szívbe! Ez az egyedül reális és hatásos küzdelem!