Apologéta
22. rész - A szeretetről, amennyiben a vitatkozási modorban nyilvánul, s vajon igazuk van-e erre nézve a liberálisoknak a keresztény hitvédőkkel szemben?
A liberalizmus nemigen szeret az előző fejezetben jelzett téren harcolni, mert tudja, hogy az elvek harcában kétségtelenül elbukik. Sokkal előnyösebbnek tartják a liberálisok a katolikusokat minduntalan arról vádolni, hogy vitatkozási modorukban hiányzik a szeretet. S ezen a módon, amint már említettük, nem egy, különben jó, de a liberalizmus szele által meglegyintett katolikust hálójukba kerítenek.
Mi mondanivalónk van e váddal szemben? Az, hogy nekünk, katolikusoknak, mint mindenben, úgy e váddal szemben is teljesen igazunk van, s hogy a liberálisok részén az igazságnak még árnyéka sem található, amiről bárki is meggyőződhetik, ha a következő pontokat figyelmére méltatja.
- A katolikus az ő ellenfelét teljes joggal és nyíltan nevezheti liberálisnak, ha csakugyan az, ezt senki sem fogja kétségbe vonni. Ha valamely szerző, hírlapíró vagy képviselő liberális eszméit és érzelmeit nemcsak nem takargatja s nem titkolja, hanem liberalizmusával nyíltan kérkedik is, mi igazságtalanság van abban, ha őt liberálisnak nevezzük? Jogi szabály: „Si palám res est, repetitio injuria non est. Nyilvános dolgot elmondani nem igazságtalanság." Annál kevésbé lehet igazságtalanság valakiről olyasmit mondani, amit ő maga önmagáról lépten-nyomon állít. Hány liberális ember van mégis különösen a békésebbek és mérsékeltek között, akik nagy sértésnek tartják, ha katolikus ellenfeleik liberálisoknak vagy a liberalizmus híveinek nevezik őket.
- Minthogy a liberalizmus rossz, a liberalizmus nyilvános védelmezőit és híveit rosszaknak nevezni éppen nem mutat szeretethiányra. Mi ezen esetre is az igazság törvényét alkalmazzuk, amint az mindenkor érvényben volt és alkalmazták; mi, katolikusok, e tekintetben semmi újat sem tanítunk, hanem ragaszkodunk a keresztény őskor állandó gyakorlatához. Az eretnekségek terjesztőit és támogatóit csakúgy, mint az eretnekségek szerzőit mindenkor eretnekeknek nevezték. S minthogy az eretnekséget az Egyházban mindig a legnagyobb rossznak tekintették, az Egyház az eretnekségek terjesztőit és barátait mindig rosszaknak és gonoszoknak nevezte. Nézzétek csak át az egyházi írók gyűjteményeit s látni fogjátok, mily keményen bántak el az apostolok az eretnek-főnökökkel, s az egyházatyák, az újabb-kori controverzisták (vagyis hitvitázók), s maga az Egyház is az ő hivatalos nyelvezetében az ő példájukat követte. Nincs abban vétség a szeretet ellen, ha a rosszat rossznak, ha a rossz szerzőit, pártolóit és követőit gonoszoknak, a tetteiket, szavaikat és irataikat együttvéve istentelenségnek, gonoszságnak és romlottságnak nevezzük. A farkast mindig csak röviden farkasnak nevezték, s ez az elnevezés semmi sérelmet sem tartalmaz a nyáj és a nyájnak urára nézve.
- Ha a jónak terjesztése és a rossz ellen irányuló szükséges küzdelem a tévedések és e tévedések elismert vezérférfiaival szemben keményebb kifejezések használatát megkívánja, ebben ugyan semmi sincs, ami a szeretettel ellenkeznék: ez az imént bemutatott vezérelvek szükségszerű következménye. A rosszat utálatossá és gyűlöletessé kell tenni; ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha minden csűrés-csavarás nélkül rossznak nevezzük, undorító és megvetendő voltát kimutatjuk. Az istentelenséggel szemben a keresztény szónoklás minden időben a legkeményebb szónoki kifejezések használatát engedte meg. A kereszténység nagy hitvédői, miként irataikban láthatjuk, lépten-nyomon alkalmazták a gúnyt, a szidalmat s a kárhoztató szólamokat. Erre nézve az egyedüli törvény az opportunitás (alkalmasság) és az igazság.
Van még egy más ok is, amely e szokást igazolja.
A népszerűsítő propaganda és apológia - s ha ez a vallásra vonatkozik, mindig népies - nem használhatja az akadémia és az iskola elegáns és mérsékelt kifejezéseit. A népnek, hogy meggyőzzük, szívéhez és képzeletéhez kell beszélni, ezekre pedig csak élénk, tüzes és szenvedélyes beszéddel lehet hatni, s az igazság szent tüze által élesztett szenvedélyesség éppen nem kárhoztatandó. A újabbkori ultramontán hírlapirodalom állítólagos hevessége nemcsak messze elmarad a liberális hírlapiroda-lom erőszakoskodása mögött, de a jobb idők katolikus nagy hitvédőinek munkáiban majdnem minden lapon igazolva is van.
Keresztelő Szent János a farizeusokat „vipera-fajzatnak", a mi Urunk Jézus Krisztus pedig „képmutatóknak, fehérre meszelt síroknak, gonosz és parázna nemzedéknek" nevezte s nem tartott tőle, hogy beszédjének szentségét beszennyezi. Sz. Pál a krétai szakadárokról azt mondotta, hogy „hazugok, gonosz vadak és rest hasak". S ugyanazon apostol Elymas mágust „minden csalárdsággal és minden álnoksággal teljesnek, ördög fiának s minden igazság ellenségének" nevezte.
Ha a Szentatyák műveinek gyűjteményeiben lapozunk, lépten-nyomon találunk ilyen kifejezéseket, amelyeket az eretnekekkel folytatott örökös vitáikban minduntalan és minden aggály nélkül használtak. Elég lesz, ha csak a nevezetesebbeknek irataiból egy-két helyet idézünk. Sz. Jeromos az eretnek Vigilantiussal vitatkozván szemére hányja előbbi foglalkozását. „Kora ifjúságodtól fogva egészen más dolgokat tanultál, egészen más tanulmányokat műveltél (és nem teológiát). A pénzek értékét megha-tározni és a Szentírás szövegét magyarázni, borokat kóstolgatni és a próféták és apostolok iratait tanulmányozni oly foglalkozások, amelyeket egy és ugyanazon em-ber egyaránt nem űzhet." E szent hitvitázó rendkívül szerette ellenfelét ily módon diszkreditálni. Egy más alkalommal, amidőn ugyanezen Vigilantius a szüzesség és a böjt ellen kikelt, a szent atya megszokott gunyorosságával azt kérdezte tőle: vajon azért beszél-e így, „mert félti kocsmai nyereségét". Szent Isten! Mily lármát csapná-nak a liberális kritikusok, ha valamelyik hitvédőnk egy mai eretnekkel szemben ma-gának ilyesmit megengedne!
Mit szóljunk Aranyszájú Sz. Jánosnak Eutropius elleni híres támadásáról, amelyhez személyeskedés és élesség szempontjából csakis Cicerónak Catilina vagy Verres ellen mondott támadó beszédei hasonlíthatók? A mézajkú Sz. Bernát sem beszélt édesen, amidőn a hit ellenségeiről volt a szó. Bresciai Arnoldot (korának nagy liberális izgatóját) minden levelében „csábítónak, az igazságtalanság edényének, skorpiónak s vérengző farkasnak" nevezi. A jó és békés Aquinói Sz. Tamás is kijön a hideg szil-logizmusok csendes sodrából és Sz. Amouri Vilmost tanítványaival együtt a következő jelzőkkel illeti: „Isten ellenségei, az ördög szolgái, az Antikrisztus tagjai, tudatlanok, gonoszok, átkozottak." A híres Veuillot Lajos soha nem mondott ennyi szidalmat. Az annyira gyöngéd Bonaventura Gerald ellen a következő jelzőket használta: „Szemtelen, rágalmazó, a gonoszság szelleme, istentelen, parázna, tudatlan, csaló, gonosztevő, álnok és őrült!" Az újabb időkben Szalézi Sz. Ferenc elragadó alakja emelkedik ki, aki rendkívüli gyöngédsége és csodálatos szelídsége miatt az Üdvözítő élő képmásának nevezhető. Azt hiszitek, hogy korának és országának eretnekei iránt valami különös tisztelettel viseltetett? Megbocsátotta igazságtalanságaikat, elhalmozta jótéteményekkel, megmentette azoknak életét, akik őt megölni akarták, annyira ment, hogy az egyiknek azt mondotta: „Ha az egyik szememet kiszúrod is, a másikkal mégis úgy nézlek, mint testvéremet"; de a hitnek ellenségeivel szemben semmi mérsékletet, semmi elnézést sem ismert. Egyszer egy katolikus embernek ama kérdésére, szabad-e a gonosz tanokat terjesztő eretnekről rosszat mondani, azt válaszolta: „Igenis szabad, de csak oly föltétel mellett, hogy szorosan az igazsághoz ragaszkodói, amennyiben ez ember gonosz életéről csakis annyit mondasz, amennyit tudsz, ami kétes, azt kételyed foka szerint kétesen adod elő." Még világosabban beszél „Philothea" című, rendkívül becses és népszerű munkájában. „Az Istennek és az Egyháznak ellenségét — úgymond — meg kell gyalázni, úgy, amint csak lehet. A szeretet arra kötelez bennünket, hogy farkast kiáltsunk, midőn ezt az akolba rontani látjuk, vagy akárhol is rábukkanunk."
Talán csak nem szükséges, hogy ellenségeink kedvéért a szónoklásról és az irodalmi kritikáról egy egész kézikönyvet írjunk?
Az, amit eddig mondottunk, máris teljesen megvilágítja az ultramontán vagyis kato-likus írók által használt támadó kifejezéseknek annyira előtérbe tett kérdését. A szeretet tiltja, hogy másoknak olyasmit tegyünk, amit, hogy mások nekünk tegyenek, ésszerűen nem akarjuk. Jegyezzük meg jól e szót: észszerűen, mert ebben van kifejezve a kérdés egész lényege.
A lényeges különbség, amely a szóban forgó kérdésre nézve a mi fölfogásunk és a liberálisoké között létezik, abban áll, hogy ezek a tévtan apostolait is, mint a többi polgárokat, szabadoknak tekintik, akik teljes jogukkal élnek, amidőn a vallási dolgokban egészen másképp vélekednek, mint mi. Következőleg a liberálisok kötelességüknek tartják ezeknek véleményét tiszteletben tartani, s szerintük e véleménynek ellentmondani legfeljebb a szabad vitatkozás határain belül megengedett. Mi azonban ez emberekben a hitnek, amelyet védenünk kell, nyílt ellenségeit látjuk, tévedéseiket nem szabad véleményeknek, hanem, miként az Isten törvénye tanítja, valóságos vétkes eretnekségeknek tartjuk. Teljesen igaza volt tehát ama nagy katolikus történésznek, aki a katolicizmus ellenségeinek azt mondotta: „Önök megbecstelenítik önmagukat tetteikkel, én meggyalázom önöket irataimmal." Hasonló értelemben rendelkezett a 12 táblás törvény, amely a még ifjú Róma életerős nemzedékeinek meghagyta: „Adversus hostem aeterna auctoritas esto,", a mi magyarra fordítva annyit tesz, hogy „az ellenségnek sohasem kell békét hagyni".