Radnóti Miklós: Töredékek
A mai poszt nem igazán a kereszténységgel, azon belül is a katolicizmussal foglalkozik, hanem azzal, hogy bizonyos ideológiák hatása az ember - isten nélküli életet folytatva - kivetkőzik magából, a lelkiismeretét száműzi a pokol legmélyebb bugyrába és olyan dolgokat művel, hogy a sátán örömtáncot járhat. A posztban foglaltak a második világháború idején történtek, de ugyanazon a helyen, ugyanaz a nemzet önmaga sátáni tettét ismételte meg.
De jelenleg is történik hasonló a világban, csak most nem kereszténynek mondott emberek - mint az első két esetben - követik el, hanem egy másik vallásban - iszlámban - hívő(?) emberek. Bár sokan közülük keresztényként nőttek fel Európában, de egyéb okok miatt - ami egy nagyon mély és hosszú elemzést kívánna meg - csatlakoznak az ISIS-hez és térnek át az iszlám hitre.
De a történelmi és elcsatolt Délvidéken keresztény szerbek laktak, akiket megfertőzött Tito és kommunista bandájának gyilkos szellemisége, így az 1944-s bevonulásukkor esztelenül gyilkolták le a magyarság színe-javát. De még ha "csak" gyilkolták volna le, de előtte olyan módon embertelen módon kínozták meg őket, hogy szinte kimondhatatlan. Keresztre kötözték az embereket, majd elkezdték megnyúzni és a sebeikbe sót szórtak, hogy még jobban csípjen. De már az élve nyúzás is borzalmas. Fiatal koromban - egy húskombinátban - láttam hogyan nyúzzák meg a - már levágott - marhát nagyüzemi módszerrel. Az is borzalmas volt, most így visszagondolva és felidézve a képet. De élő emberekről lenyúzni a bőrt és az élő, bőr alatti húsra sót szórni?
Visszaemlékszik az olvasó a néhány nappal ezelőtti posztra Popiełuszko atyával kapcsolatban? Ott milyen ideológia követők voltak a gyilkosok?
Apologéta
A délvidéki magyar holokauszt titkai - a keresztre kötözött embert késsel nyúzták, és sózták sebeit
"Becslésem szerint háromezer egy-kétszáz embert öltek meg. Ha azt számoljuk, hogy csak az első napon, november 4-én huszonkilenc egy- és kétlovas szekér háromszor fordult, a kocsikon pedig legalább tíz-tíz meztelen test volt, nem lehet kevesebbre gondolni. Esténként agyonverték az embereket, kidobálták őket az udvarra, reggel pedig a havas esővel belepett tetemeket felraktuk a szekerekre és vittük őket a sintérházhoz". (…) A gyilkosságokat a katonaruhába öltözött helyi lakosok végezték, de előtte megkínozták az embereket. A kivégzések nemcsak puskával történtek, legtöbb esetben meggyfabotra kötött körülbelül tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat, miután összedrótozták kezüket. Egy szerb asszony azt mondta, nem kellene ezt a sok embert kivégezni, mire őt is becsukták közénk, majd kivégezték. Pedig nem azt mondta, hogy nem kell, csak azt: nem kellene.”Így vall Brasnyó József mindarról, hogy mit élt át 1944 őszén a vajdasági Csúrogon.
Mindkettőjük vallomását Teleki Júlia rögzítette Visszatekintés a múltba című kötetében (Napló, Újvidék, 1996). Az a Teleki Júlia, aki 1943-ban született Csúrogon, s aki még nem töltötte be első életévét, amikor édesapját a bevonuló partizánok és a falubeli szerbek elhurcolták és kivégezték, noha egyetlen bűne az volt, hogy magyarnak vallotta magát. Teleki Júlia édesapját 1944 októberében a falu többi magyar férfijával együtt a községháza udvarára terelték. „Egy ideig nővérem hordta be neki az ennivalót, mert édesanyámat munkára kötelezték. Egyik napon a testvéremet azzal fogadták, hogy apánk már nincs ott, elvitték. Eközben arra lett figyelmes, hogy kocsik hagyták el a községháza udvarát trágyával megrakva, de a szekerek aljából csurgott a vér, az udvarból még akkor is puskalövések hallatszottak.”
Sok száz ilyen és hasonló történet hallható Vajdaság-szerte. A beszélők még mindig kissé visszafojtott hangon, időről időre az ajtóra, ablakra pislantva mesélnek. Arról, hogyan gyűjtötték össze, hogyan hajtották el a magyar férfiakat a falvakból, városokból azt követően, hogy a Magyar Honvédség kivonult azokról a vidékekről, a partizánok pedig gyakorlatilag puskalövés nélkül bevonultak ugyanoda. Hadseregek jönnek, mennek, de a kukoricát be kell hordani, a búzát le kell aratni, tartotta akkoriban a nép, s többnyire maradt a házában, a szántóján, a földjén, annak a biztos tudatában, hogy nincs félnivalója, hiszen „a magyarok alatt” (így nevezték és így nevezik a visszacsatolás időszakát a Vajdaságban) sem követtek el semmit, ami miatt tartania kellett volna bármitől.