Valóság: 1994. november 6-án a londoni BBC adásában, „A spanyol inkvizíció mítosza” című dokumentumfilmjében hihetetlen tanúvallomás hangzott el ezen állítások cáfolatára. Történészek ismerték el, hogy „ez a kép hamis. Ez egy 400 évvel ezelőtt elterjesztett ferdítés, amelyet mind a mai napig elfogadnak. A spanyol inkvizíció 300 éves történelmében minden egyes esetnek saját dossziéja volt.” Ezeket a dossziékat most összegyűjtötték, s végre először alaposan áttanulmányozták. Professzor Henry Kamen, aki szakértője a témának, nyíltan elismerte, hogy ezek az iratok részletesek, kimerítőek, és a spanyol inkvizícióról egészen más képet mutatnak.
Ezt a propagandát a protestáns ellenszenv táplálta a Katolikus Egyház és a Habsburg dinasztia hatalmas vezetője, V. Károly szent római császár ellen, aki Európa legerősebb hadserege felett rendelkezett. Félelmeik különösen az 1547-es mülburgi csata után erősödtek, ahol Károly gyakorlatilag megsemmisítette ellenfeleit. II. Fülöp spanyol trónra lépése, s elszánt protestánsellenessége csak felszította ezeket a félelmeket. Amint azt Fülöp római nagykövetének írt 1566-os levelében olvashatjuk:
„Biztosíthatja Őszentségét, hogy inkább elvesztem minden birodalmamat, s ha volna, száz életemet, mintsem a vallás, vagy Isten szolgálata kárt szenvedjen. Mert nem tervezem, s nem is vágyom eretnekek vezetője lenni.”
Míg azonban a spanyolok a csatatéren gyakran diadalmaskodtak, a propagandaháborúban inkább megalázott vesztesek voltak. Nem védekeztek a spanyol kegyetlenség és barbárság legendája ellen, amelyet azért találtak ki, hogy Európa a holland protestáns felkeléssel szimpatizáljon. A cél elérése érdekében az inkvizíció bemocskolása tűnt a legtermészetesebb eszköznek.
A XVI. század óta rengeteg pamfletet és brosúrát írtak – túl sokat és borzalmast, hogy itt most felsoroljuk őket. Elég csak néhányat megemlíteni: Orániai Vilmos bocsánatkérése, amelyet 1581-ben a francia hugenotta Pierre Loyseleur de Villiers írt, az elmúlt negyven év összes inkvizíció-ellenes propagandáját egy olyan politikai iratba zárta, amely „szentesítette” a holland felkelést. 1567-ben Renaldo González Montano kiadta Sanctae Inquisitionis Hispanicae Artes aliquot detectae ac palam traductae című művét, amelyet hamarosan Nyugat-Európa főbb nyelveire lefordítottak és széles körben terjesztettek. Ez döntően hozzájárult ahhoz, ami később „Fekete Legendaként” vált ismertté, amely az inkvizíciót a kínzókamrák szörnyűségével társította.24 Hasonló leírásokat más protestáns írók is hosszasan taglaltak, mint például a XIX. században Ingram Cobain tiszteletes, aki a kínzás egyik képzelt eszközét a következőképpen ábrázolta: egy gyönyörű ember nagyságú baba, amely ezer késsel vágta fel áldozatát, ha azt arra kényszerítették, hogy megölelje. A mítoszt megteremtették és hatalmas méreteket öltött, az irodalmi képtelenségektől kezdve útleírásokon, szabadkőműves elbeszéléseken, szatírákon (Voltaire, Zaupser), színdarabokon és operákon (Schiller, Verdi), valamint történelmi regényeken (Victor Hugo) át a későbbi századok rémregényeivel bezárólag.
Ami a kínzást illeti, Professzor Kamen nemrégiben azt állította, hogy „valójában az inkvizíció nagyon ritkán alkalmazott kínzást. Valenciában az általam vizsgált 7000 eset mindössze két százalékánál fordult elő a kínzás bármiféle formája, s az sem tartott 15 percnél tovább. Egyetlenegy esetben sem találtam jelét annak, hogy valakit kettőnél többször kínoztak volna.” Professzor Jaime Conterras egyetértett: „A spanyol inkvizíciót a többi törvényszékkel összehasonlítva úgy találtuk, hogy a spanyol inkvizíció lényegesen kevesebbszer alkalmazott kínzást. Ha a spanyol inkvizíciót más országok törvényszékeivel hasonlítjuk össze, a kínzás terén a spanyol inkvizíció gyakorlatilag tiszta.”
Ugyanezen időszak alatt Európa többi részén a borzalmas fizikai kegyetlenség megszokott dolog volt. Angliában köztéri bokrok megrongálásáért, vadorzásért, egy nő zsebkendőjének ellopásáért, vagy öngyilkossági kísérletért halálbüntetés járt. Franciaországban, aki bárányt lopott, kibelezték. VIII. Henrik uralkodása alatt a mérgező bevett büntetése katlanban való megfőzése volt. Még 1837-ben is Angliában egy év alatt 437 személyt végeztek ki különböző bűnökért, s a Reform Bill elfogadásáig hamisításért, pénzhamisításért, lótolvajlásért, rablásért, a postával való összeütközésért és szentségtörésért halál járt. Világos, hogy nagy körültekintéssel kell eljárnunk, ha a spanyol inkvizíciót a fizikai kegyetlenség és az érzéketlen durvaság sajátos vádjaival illetjük.
A spanyol inkvizíció határtalan hatalmáról és felügyeletéről szóló mítosz szintén alaptalannak bizonyult. A XIV. századi Spanyolországban az inkvizíciót húsz törvényszékre osztották, melyek mindegyikének a hatásköre többezer négyzetmérföld volt. Mégis csak egy-két inkvizítor és néhány adminisztrátor dolgozott az egyes bíróságokon. Professzor Kamen megjegyezte: „Ezeknek az inkvizítoroknak nem volt erejük a társadalmat úgy ellenőrizni, ahogy azt a történészek elképzelték. Nem volt hatalmuk, nem ez volt a feladatuk, s nem volt semmiféle eszközük hozzá. Ennek a képnek az erőltetésével olyan eszközt adtunk a kezükbe, ami sohasem létezett.”
Valójában részben az inkvizíciónak a néppel való korlátozott kapcsolata volt az egyik oka annak, hogy a spanyolok nem viselkedtek ellenségesen velük szemben. A nagyobb városokat kivéve a többi település tíz, sőt volt hogy csak százévente egyszer látott inkvizítort. Az egyik ok, amiért az emberek az inkvizíciót támogatták, az pont az volt, hogy nagyon ritkán találkoztak vele, s még kevesebbszer hallottak róla. Kamen megjegyzi, hogy a történelem minden periódusában erős kritikai és ellenzéki feljegyzéseket találhatunk. Mégis, az inkvizíciós iratok először Llorente, majd Henry Charles Lea általi kivizsgálását alapul véve a tudósok elkövették azt a hibát, hogy az inkvizíciót a spanyol kultúrától és társadalomtól elszigetelten tanulmányozták, mintha az a vallásban, a politikában, a kultúrában és a gazdaságban központi szerepet játszott volna, s bárminemű szembenállás vagy kritika tilos lett volna.29 Ezt a nézetet támasztja alá Menendez y Pelayo szatírája azokról, akik Spanyolország minden bajáért a törvényszéket okolták:
„Miért nem volt Spanyolországban ipar? Az inkvizíció miatt. Miért lusták a spanyolok? Az inkvizíció miatt. Miért vannak bikaviadalok Spanyolországban? Az inkvizíció miatt. Miért sziesztáznak a spanyolok? Az inkvizíció miatt.”
Az inkvizíció nem tehető felelőssé „a spanyol műveltség és irodalom dekadenciájáért” jelenti ki Peters ünnepelt, objektív tanulmányában, az Inkvizícióban, a protestáns történész Charles Lea és a katolikus Lord Acton állításai ellenére. „Az 1559-es Index váratlan csapása után, amely elsősorban a népies jámborság ellen irányult”, állítja Peters „a spanyol irodalom ellen nem indult több támadás, s száz spanyol íróból egynek sem volt konfliktusa az inkvizícióval. Sőt, az 1558-59-es intézkedések után Spanyolországban, egy minden más európai nemzetnél kiterjedtebb világi ismereteken alapuló, továbbra is aktív intellektuális élet folyt.”