Valóság: Ez a kérdés kritikus pontja. Ennek legdinamikusabb eleme, leglényegesebb pontja az emberi léleknek a valláshoz és a filozófiához való hozzáállása. Hogy ezt a választ teljesen megértsük, szükséges néhány feltevést tennünk.
A katolikus történelemfelfogás azon a tényen alapul, hogy a Tízparancsolat az emberi viselkedés alapvető normája, amely a természeti törvényekkel összhangban van. Azért, hogy az embert gyengeségében megsegítse, irányítsa, vezesse, saját rosszra való hajlamától és az eredendő bűnből származó hibáktól megőrizze, Jézus Krisztus tévedhetetlen Tanítóhivatalt (Magisterium) adott az Egyháznak, hogy a nemzeteket tanítsa és vezesse. Az Egyház eme Tanítóhivatalának elfogadása a hit gyümölcse. Hit nélkül az ember nem lenne képes kitartóan ismerni és teljes egészében gyakorolni a Tízparancsolatot.
Következésképpen, amint az ember a kegyelem sugalmazására, az erények gyakorlásával a kegyelem rendjébe emeli magát, a természeti törvények alapvető és változatlan elveivel összhangban álló kultúrát, politikai, társadalmi és gazdasági rendet alakít ki. Az így kialakult szokásokat és ezt a kultúrát együttesen keresztény civilizációnak nevezhetjük. Továbbá, a nemzetek és a népek csak a keresztény civilizáció keretén belül, a kegyelemmel való kapcsolat által és a hit igazságain keresztül valósíthatják meg a tökéletes civilizációt, a civilizációt, amely a természeti törvényekkel tökéletes harmóniában áll.
Az embernek tehát szilárd meggyőződése kell legyen, hogy a Katolikus Egyház Isten egyetlen igaz Egyháza, és annak valódi egyetemes Tanítóhivatala tévedhetetlen. Ezért a katolikus hitet ismernie, megvallania és gyakorolnia kell.
Felmerül a kérdés, történelmileg ez a keresztény civilizáció mikor létezett. A válasz lehet, hogy megdöbbentő, sőt sokak számára talán irritáló is. Volt idő, amikor az emberiség nagy része ismerte a tökéletesség eme ideálját, ismerte, és őszintén, odaadóan haladt felé. Ez a korszak, amelyet a kereszténység aranykorának is neveznek, a XII-XIII. század időszaka, amikor Európában az Egyház befolyása csúcsán volt. A keresztény alapelvek sem előtte, sem azóta nem látott módon uralták a társadalmi viszonyokat, s a keresztény állam ekkor állt a legközelebb teljes kibontakozásához. XIII. Leó a következőképpen utalt erre a korszakra Immortale Dei (1885) enciklikájában:
„Volt idő, amikor az evangélium filozófiája vezérelte az államokat. Ebben a korszakban a keresztény bölcsesség befolyása és annak isteni bölcsessége átjárta az emberek törvényeit, intézményeit, szokásait, a civil társadalom minden osztályát és viszonyát. A Jézus Krisztus által alapított vallás szilárdan állt minden őt megillető méltóságában, virágzott mindenütt, hála az uralkodók pártfogásának és az elöljárók legitim védelmének. Ezen időszakban a papság és a birodalom boldog egyetértésben és a jó hivatalok baráti kölcsönösségében kapcsolódott össze. Az így szerveződött civil társadalom minden várakozást felülmúló gyümölcsöt termett, emléke megmarad és tovább él, s ellenségének semmiféle mesterkedése sem tudja azt elrontani és elhomályosítani.”
A katolikus társadalom leírása mindenekelőtt egy helyes elképzelést foglal magában arról, hogy az Egyház és a világi társadalom közti kapcsolatnak milyennek kell lennie. Az államnak elvben kötelessége a katolikus hit igazságát hivatalosan megvallania, és ennek következtében az eretnekek működését és térítő tevékenységét megakadályoznia. Mert nemcsak az Egyház, de az egész társadalom lelkünk üdvösségére teremtetett, amint azt Aquinói Szt. Tamás meggyőzően állítja De Regimine Principum című művében. Ebben Szt. Tamás megmutatja, hogy minden Isten által teremtett dolog feltétlenül lelkünk üdvösségére teremtetett és kétségtelenül megszentelésünk eszköze kell, hogy legyen. Az emberek maguk is egymás üdvösségére teremtettek, ezért élnek társadalomban. Ennélfogva mind az egyházi, mind a világi társadalomnak elő kell segítenie az ember létének elsődleges célját, örökkévaló lelkének üdvösségét.
A társadalom eme magyarázata magában foglalja az értékek hierarchiáját, ahol is a szellemi értékek értékesebbek, mint az anyagiak. A Summa Theologica-ban (II, II, ii, 3), például, Szt. Tamás megjegyzi, ha igazságos egy hamisítót halálra ítélni, akkor egyenesen szükségszerű halálra ítélni azokat, akik egy még nagyobb bűnt, a hit meghamisítását követték el. Hiszen az örök üdvösség fontosabb, mint a világi tulajdon, s a közösség jóléte fontosabb, mint az egyéné.
Napjaink liberális szelleme számára ezek az állítások fájdalmas következményekkel járnak. Hiszen ha az állam kijelenti, hogy egyetlen vallás az igaz vallás, akkor elvben köteles az eretnek szekták elterjedését megakadályozni. Magától értetődő, hogy a katolikus társadalomban az állam legmagasabb rendeltetése a katolikus Egyház elismerése, annak védelme, szolgálata, törvényeinek alkalmazása. Egy katolikus társadalomban a pápának minden, az Egyházat érintő dolog felett indirekt hatalma van. Ily módon a pápa minden világi hatalom fölé emelkedik. Ha az állam feje eretnek, a pápának joga van megfosztani őt trónjától, mint ahogy azt a franciaországi IV. Henrik, a jogos francia trónkövetelő esetében tette. Más szavakkal, eretneknek nincs joga katolikus országot vezetni.
Főtisztelendő Denis Fahey írja The Kingship of Christ (Krisztus királysága) című művében: a középkorban az állam eleget tett azon kötelezettségének, hogy az Isten által alapított vallást, a katolikus vallást, amelyen keresztül Őt akarata szerint csodáljuk és imádjuk, megvallja. Amikor a katolikusok a nem katolikusok inkvizícióval kapcsolatos kifogásaira válaszolnak, úgy tűnik, megfeledkeznek a rend korábbi alapelvéről, amely a középkori társadalmat vezérelte. Ha az állam kijelenti egy vallásról, hogy az az igaz vallás, akkor elvi kötelessége az eretnekség és az eretnek szekták elterjedésének a megakadályozása. A liberális mentalitásnak ezen kötelezettséget a legnehezebb elfogadnia. Az eretnekség azért volt bűn, mert az állam a katolikus vallást annak ismerte el, ami objektíven az: az egyetlen Isten által alapított igaz vallás, és nem egy egyszerű, ideiglenes, ma létező, holnapra elenyésző rendelkezés.
Krisztus királyságának társadalmi alapelveiről Denis Fahey tisztelendő a következőket mondja: „Az igazság az, hogy az állam akkoriban megértette a fennálló világban elrendelt társadalmi szerkezet alapelveit, és hogy az inkvizíciót pont azért hozták létre, hogy megvédje a világ befolyását a rend felett, a rendetlenségre uszítók ellen. Isten szándéka szerint ugyanezen elv szolgál mintául az elkövetkezendő korok új dolgaihoz, körülményeihez. A társadalmilag szerveződött, Urunk által megváltott világi ember nem lesz olyan, mint amilyennek Isten szánta, hacsak nem fogadja el a természetfeletti, a nemzetek felett álló katolikus Egyházat. A modern világ elfordult a rendtől, és most bűnhődik hitehagyásáért és zűrzavaráért. Ezt a nagy igazságot egyértelműen ki kell jelentenünk, hogy elmélyülhessen benső életünk, amellyel Krisztus királyságát ünnepeljük. Határtalanul jobb a teljes igazságért megküzdeni, mintsem látszólagos győzelmet aratni annak lefarigcsálásával.”
A szent inkvizíció nevének befeketítése nyilvánvalóan gyökereket talált ebben a széles körben elterjedt irányzatban, a katolikus társadalmi rend ezen alapelveinek „lefarigcsálásában”, még az Egyház elöljárói körében is. Míg alapjában a szent inkvizíció problémáját filozófiai szinten kell megvizsgálnunk, nem fér kétség ahhoz, hogy évszázadokon keresztül az „inkvizíció” a tényekhez képest aránytalanul nagy méreteket öltött. A mítosz-készítő eljárást a reformáció alatt protestáns propagandisták tollforgatói kezdték el azáltal, hogy az inkvizíciót Róma gonoszságának egy újabb példájaként festették le. Munkáikban a törvényszéket az intolerancia legfőbb eszközének mutatták be. Azt állították, hogy bárhol, ahol a katolicizmus diadalmaskodott, nem csak a vallási, de a polgári szabadságot is elnyomták. Eme értelmezés szerint a reformáció szabadította ki az emberi szellemet a sötétség és a babona béklyójából. Az erre irányuló propaganda rendkívüli mértékben hatásosnak bizonyult.
Azonban, ahogy az elmúlt évtized tudósai elkezdték a levéltári iratok vizsgálatát, tanulmányaik azt mutatják, hogy az igazság érdekében az inkvizíciót valódi méreteire kell redukálnunk. Jelentőségét erősen el lehet túlozni, ha a felvilágosodás, a romantika és az azt követő liberalizmus propagandistái és filozófiái által bemutatott, jórészt alaptalan elképzelésekre támaszkodunk. Ezek az írók, még Lord Acton is, hamisan azt feltételezték, hogy az inkvizíció része volt a nyilvánvaló intolerancia és kegyetlenség egy speciális filozófiájának. Valójában a társadalomnak volt a terméke, amelyet szolgált. Összegezve, mindazon objektív katolikus gondolkodó, aki a liberalizmus és korunk modernizmusának hibái ellen küzd, és aki csodálattal tekint a Hit korának szellemére és szokásaira, egészséges csodálattal nézhet a szent inkvizícióra.
Források:
[1] A lutheránus eszmény, amelyet az 1648-as westphaliai békében fogadtak el, minden protestáns állam számára engedélyezte, hogy az állam egy minisztériumaként maga szervezze meg saját vallási formáját. Denis Fahey tisztelendő szerint ez a „béke a világ katolikus rendjének a temetését jelentette. A Keresztény és a Polgár Luther általi különválasztása előkészítette az utat az állam istenítéséhez, mely a modern időkben valósult meg, és a protestáns társadalom szociális befolyása megkönnyítette a modern közéleti ember megjelenését, aki magánemberként lehet katolikus, ugyanakkor közéleti emberként protestáns istentiszteleten képviselteti magát, sőt alkalmanként rész is vesz rajtuk.” The Kingship of Christ, 3. kiadás, (Palmdale, Ca: 1990), 40-41.[2](Rockford, III: 1987), x-xi.
[3]1230-ra gyökeres változás állt be a jogi gondolkodás és eljárás terén Nyugat-Európa nagy részén, amely magában foglalta a római jog által ösztönzött inquisitio (nyomozati) eljárás bevezetését, s amelyet több szempontból is a kor joggyakorlatának modernizációjának tekinthetünk. Edward Peters, Inquisition, (New York, London: 1988) 52-57.
[4]Peters, Inquisition 231,3
[5]Kieckhefer rámutatott arra, hogy középkori szövegösszefüggésben helytelen lenne az inkvizícióról még akár csak beszélni is. A források maguk azt mutatják, hogy az inkvizítorikus eljárás regionális és helyi intézmé-nyesítése részleges és igen gyenge volt, attól függően, hogy az adott inkvizítornak milyen ajánlása és szervezői hatalma volt, és hogy az adott időben és helyen milyen konkrét lépésekre volt szükség. Richard Kieckhefer, „The Office of Inquisition and Medieval Heresy: The Transition from Personal to Institutional Jurisdiction,” in Journal of Ecclesiastical History, 46 (1995. Január), 59; Kieckhefer, Repression of Heresy in Medieval Germany, Philadelphia-Liverpool: 1979, 5.
[6]A. L. Maycock, The Inquisition from its Establishment to the Great Schism (New York: 1969), 117.
[7]Ibid, 100
[8]Történtek incidensek a csőcselék erőszakossága folytán 1449-ben Toledóban, polgárfelkelés 1470-ben Valladolidban, és három évvel később három conversost gyilkoltak meg Jaénban és Cordobában. Minden esetben az erőszak közvetlen eszköze a csőcselék volt. Henry Kamen, Inquisition and Society in Spain, (Bloomington, Ind.: 1985) 30-31.
[9]A XVIII. századra a Szent Hivatal Kongregációjának a pápai államon kívül gyakorlatilag nem volt hatalma, befolyása. Legfőbb feladata a klérus és a könyvek cenzúrázása volt, amely részben fedte az Index Kongregációjá-nak feladatkörét. 1809-1814 a pápa Itáliából való száműzetése alatt, a működését szüneteltették, azt követően hatalmát csökkentve indították újra. 1965-ben VI. Pál pápa a nevét Hittani Szent Kongregációra változtatta, 1966-ban pedig megszüntette az Indexet.
[10]The Prosecution of Heresy: Collected Studies on The Inquisition in Early Modern Italy, Medieval and Renaissance Texts and Studies Vol. 78, (Binghampton, NY: 1991), XI-XIV, 7-9.
[11]Albert Clement Shannon részletes magyarázattal szolgál a katharok hitét és a század vége felé írott albigens tanulmányok egyikéből vett bibliai bizonyítékaikat illetően. Például annak bizonyítására, hogy az ember a gonosztól származik, a katharok János 8,44-et idézték: „A te apád a gonosz” és 1János 3,8-at: „Az ember, aki bűnt követ el, a gonosz gyermeke.” in The Medieval Inquisition, (Washington D.C.: 1983) 2-19.
[12]Rainerius Sacconi, Summa, fordította Walter L. Wakefield és Austin P. Evans, Heresies of the High Middle Ages, (New York: 1969), 330.
[13]H. C. Lea, A History of The Inquisition in the Middle Ages, Vol. I, (New York: 1906-08), 1064.
[14]Maycock, The Inquisition. 77, 52-53; Walsh, Characters of the Inquisition, 41-3.
[15]Gustav Schnürer, Kirche und Kultur in Mittelalter, (Paderborn, 1926), II, 434
[16]Maycock, The Inquisition, 128-29.
[17]1323-ban az inkvizítor Bernard Gui (igazságtalanul becsmérelve Umberto Eco: A rózsa neve című regényében) megalkotta a Practica officii inquisitionis heretice pravitatis-t, egy kidolgozott és kiegyensúlyozott inkvizi-tórikus kézikönyvet. Az inkvizítorok doktrínája és eljárása éppúgy a teológiából és a kánonjogból ered, mint az egyházatyák, a zsinat és a pápák korai munkái. Peters, Inquisition, 60-64.
[18]A fellebbvitel nyilvánvaló tilalma ellenére IX. Gergely, és utóda IV. Ince is ismételten foglalkoztak a panasztevők fellebbezésével, s az igazságtalan döntéseket érvénytelenítették. Úgy tűnik, az egész időszakon át a jogorvoslatért való folyamodás megtalálta az útját Rómáig. Valójában a rég elfelejtett Jusztinianus-féle kódex rendelkezéseit mintául véve, az inkvizíciós folyamaton keresztül az Egyház a fellebbviteli eljárást a középkori törvényszéki eljárás körébe hozta, minthogy a helyi, feudális, földesúri bíróságokon a fellebbezés egyáltalán nem volt jellemző. Az egyházi igazságszolgáltatási rendszer sikere a világi uralkodókra is hatott, akik végül a maguk által újjászervezett, központosított törvényszéki rendsze-rükben a fellebbvitelt általános eljárásként alkalmazták. Shannon, The Medieval Inquisition, 139-40.
[19]Hamilton, Inquisition, 150-51, 130-33, 140-41.
[20]Ibid., 160
[21]Ives Dossat, Les Crises de l’inquisition toulousaine au XIIIe siecle (1233-1273), Bordeaux: Impriimerie Biere, 1959, 247-268.
[22]Kamen, The Spanish Inquisition, 252-54
[23]Peters, Inquisition, 131.
[24]Foxe, The Book of Martyrs, London: 1863, 1060; Peters, Inquisition, 133; Kamen, The Spanish Inquisition, 254; Peters, Inquisition, 152-4.
[25]Részletesebben arról, hogy a mítosz miként alakult az irodalomban l. Peters, Inquisition, 152-262.
[26]„The Myth of the Spanish Inquisition,” a BBC dokumentumfilmje, 1994. nov. 6,
[27]Maycock, The Inquisition 41, 259.
[28]„The Myth of the Spanish Inquisition,” a BBC dokumentumfilmje, 1994. nov. 6,
[29]Kamen, The Spanish Inquisition, 257-58.
[30]La Ciencia Espanola, Madrid 1953, 102-3.
[31]Peters, 260-61.
[32]Kingship of Christ according to the Principles of St. Thomas Aquinas, (Palmdale, Ca: 1931, 1990 rep.) 38.
(A tanulmány eredeti címe: Marian T. HORVAT, „The Holy Inquisition: Myth and Reality”, in Catholic Family News, vol. 5, no. 3, (March 1998) p. 1, 21-26.)
Marian T. Horvat a középkori történelem doktora.
Fordította: Rochlitz Andrea