"Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson." [Kol 2,8]

2014. november 9., vasárnap

Ex Motu proprio «Sacrorum antistitum» - Az antimodernista eskü

Szent X. Piusz pápa rendelte el 1910. szeptember 1-n minden pap, valamint filozófiai és teológiai professzor számára. 1967-ben VI. Pál pápa törölte el.

Antimodernista eskü

„Én … szilárdan magamévá teszem és elfogadom mindazt a definíciót[1], amelyet az egyház tévedhetetlen tanítóhivatala előterjesztett, különösen azokat az alapvető igazságokat, amelyek ellentétesek korunk tévedéseivel.

Mindenekelőtt vallom, hogy Isten, minden lény kezdete és végcélja, bizonyossággal megismerhető az ész természetes fényével a teremtett világból (v. ö. Róm 1,20), mint ok az okozataiból, és ennélfogva a létezése is bizonyítható.

Másodszor, elfogadom és elismerem a kinyilatkoztatás külső bizonyítékait, vagyis az isteni cselekedeteket, különösen a csodákat és a jövendöléseket, mint a keresztény vallás isteni eredetének legbiztosabb jeleit, és azt tartom, hogy ugyanezek a bizonyítékok alkalmasak minden kor minden emberének értelmi meggyőzésére, még a mi korunk embereit is beleértve.

Harmadszor, ugyanilyen szilárdan hiszem, hogy az egyházat, a kinyilatkoztatott ige őrzőjét és tanítóját a valódi és történelmi Krisztus személyesen alapította, amíg közöttünk élt, és az egyház Péterre, az apostoli hierarchia vezetőjére és utódaira épül az idők végezetéig.

Negyedszer, őszintén azt tartom, hogy a hit tanítása az apostoloktól az ortodox atyákon keresztül számunkra pontosan ugyanolyan értelemben és mindig ugyanazon jelentéssel lett átadva. Ezért teljességgel elutasítom azt az eretnek téves értelmezést, hogy a dogmák a fejlődésük során más jelentést vesznek fel, olyant, ami különbözik attól, amit az egyház korábban tartott. Elítélek minden olyan tévedést is, amely szerint a Krisztus jegyesének gondos őrzés végett átadott isteni letétemény helyett egy filozófiai kitalálás, vagy az emberi tudat alkotása létezik, amelyet az emberi igyekezet fokozatosan fejlesztett és fog fejleszteni vég nélkül.

Ötödször, bizonyossággal igaznak tartom és őszintén vallom, hogy a hit nem vak vallási érzelem, amely a tudatalatti mélyéből a szív ösztönzésére és az erkölcsiségre nevelt akarat hatására tör fel, hanem a hit a külső forrásból hallás által befogadott igazsághoz való valódi értelmi hozzájárulás. Ezen hozzájárulás által a legmagasabb rendű módon igaz Isten tekintélye miatt igaznak hiszem azt, amit a személyes Isten, a Teremtőnk és Urunk kinyilatkoztatott és tanított.

Továbbá kellő tisztelettel alávetem magam mindannak, és teljes szívvel csatlakozom mindahhoz az elítéléshez, deklarációhoz és előíráshoz, amiket a Pascendi enciklika és a Lamentabili dekrétum tartalmaz, különösen, ami arra vonatkozik, ami mint dogmatörténet ismeretes. Elutasítom azok tévedését is, akik azt mondják, hogy az egyház által tartott hit ellentmondhat a történelemnek, és hogy a katolikus dogmák, abban az értelemben, ahogy azokat most értik, összeegyeztethetetlenek a keresztény vallás eredetének realisztikusabb szemléletével. Elítélem és elutasítom azok véleményét is, akik azt állítják, hogy egy művelt keresztény kettős személyiséggel rendelkezik — egy hívő ember, és ugyanakkor egy történész személyiséggel, mintha megengedhető lenne egy történész számára, hogy olyan dolgokat tegyen magáévá, amelyek ellentmondanak a hívő ember hitének, vagy olyan premisszákat[2] szögezzen le, amelyek, ha nem is közvetlen tagadásai a dogmáknak, olyan következtetésekre vezethetnek, hogy a dogmák tévesek, vagy kétségesek. Hasonlóképpen elutasítom a Szentírás megítélésének és értelmezésének azt a módszerét is, amely az egyház hagyományától, a hit analógiájától[3] és a Szentszék normáitól függetlenül magáévá teszi a racionalisták téves értelmezéseit, és okos mérlegelés, illetve fenntartás nélkül alkalmazza a szövegkritikát, mint egyedüli és legfőbb normát. Ezenkívül elutasítom azok nézetét, akik azt mondják, hogy egy történeti-teológiai témáról előadást tartó vagy író professzornak először el kell tekintenie minden előzetesen megfogalmazott nézettől a katolikus hagyomány természetfölötti eredetével vagy azzal az isteni ígérettel kapcsolatban, hogy Ő segít megőrizni minden kinyilatkoztatott igazságot mindörökre. Azt is elutasítom, hogy a professzornak ezután minden egyes egyházatya írásait egyedül tudományos elvek alapján kell értelmeznie, kizárva minden szent tekintélyt, és ugyanolyan szabad ítélettel, ami közös minden átlagos történelmi dokumentum vizsgálatában.

Végül kijelentem, hogy teljes mértékben elutasítom a modernisták tévedését, akik azt állítják, hogy nincs semmi isteni elem a szenthagyományban, vagy ami sokkal rosszabb, azt mondják, hogy van isteni elem, de panteisztikus értelemben. Ennek következtében a szenthagyományból semmi más nem maradna, mint az a puszta, egyszerű tény — ami a történelem átlagos tényeihez hasonló —, miszerint az emberek egy csoportja a saját munkája, képzettsége és tehetsége segítségével a későbbi korszakokon át folytatta azt az iskolát, amelyet Krisztus és az apostolai elkezdtek. Azután szilárdan hiszem és utolsó leheletemig elfogadom az egyházatyák hitét az igazság karizmájában, amelyet a jelenben, a jövőben mindig a püspöki hatalom apostoloktól származó öröklődése biztosít. Ennek célja az, hogy a dogma ne legyen átszabható annak megfelelően, ami az egyes korok kultúrájához képest jobbnak és megfelelőbbnek tűnik, hanem az apostolok által kezdettől fogva hirdetett igazságról sohase higgyék, hogy megváltozhat, sohase érthessék azt semmilyen más módon.

Ígérem, hogy mindezeket a hitcikkelyeket hűségesen, teljes egészükben és őszintén meg fogom tartani, és sértetlenül megőrzöm, és semmiképpen nem térek el tőlük sem a tanításban, sem más módon, sem szóban, sem írásban. Így ígérem, így esküszöm, Isten engem úgy segéljen!”

(Ford.: Tudós-Takács János)

IUSIURANDUM CONTRA ERRORES MODERNISMI
[Ex Motu proprio «Sacrorum antistitum», 1. Sept. 1910.]
 S. PIUS PAPA X

Ego … firmiter amplector ac recipio omnia et singula, quae ab inerranti Ecclesiae magisterio definita, adserta ac declarata sunt, praesertim ea doctrinae capita, quae huius temporis erroribus directo adversantur.

Ac primum quidem: Deum, rerum omnium principium et finem, naturali rationis lumine per ea quae facta sunt, hoc est, pervisibilia creationis opera, tamquam causam per effectus, certo cognosci, adeoque demonstrari etiam posse, profiteor. 

Secundo: externa revelationis argumenta, hoc est facta divina, in primisque miracula et prophetias admitto et agnosco tanquam signa certissima divinitus ortae christianae religionis, eademque teneo aetatum omnium atque hominum, etiam huius temporis, intelligentiae esse maxime accommodata. 

Tertio: firma pariter fide credo Ecclesiam, verbi revelati custodem et magistram, per ipsum verum atque historicum Christum, cum apud nos degeret, proxime ac directo institutam eandemque super PETRUM, apostolicae hierarchiae principem, eiusque in aevum successores aedificatam. 
Quarto: fidei doctrinam ab Apostolis per orthodoxos Patres eodem sensu eademque semper sententia ad nos usque transmissam, sincere recipio; ideoque prorsus reicio haereticum commentum evolutionis dogmatum, ab uno in alium sensum transeuntium, diversum ab eo, quem prius habuit Ecclesia; pariterque damno errorem omnem, quo, divino deposito, Christi Sponsae tradito ab eaque fideliter custodiendo, sufficitur philosophicum inventum, vel creatio humanae conscientiae, hominum conatu sensim efformatae et in posterum indefinito progressu perficiendae. 
Quinto: certissime teneo ac sincere profiteor, fidem non esse caecum sensum religionis e latebris subconscientiaeerumpentem, sub pressione cordis et inflexionis voluntatis moraliter informatae, sed verum assensum intellectus veritati extrinsecus acceptae ex auditu, quo nempe, quae a Deo personali, creatore ac Domino nostro dicta, testata et revelata sunt, vera esse credimus, propter Dei auctoritatem summe veracis.
Me etiam, qua par est, reverentia subicio totoque animo adhaereo damnationibus, declarationibus, praescriptis omnibus, quae in Encyclicis litteris «Pascendi» et in Decreto «Lamentabili» continentur, praesertim circa eam quam historiam dog­matum vocant. 
Idem reprobo errorem affirmantium, propositam ab Ecclesia fidem posse historiae repugnare, et catholica dogmata, quo sensu nunc intelliguntur, cum verioribus christianae religionis originibus componi non posse. 
Damno quoque ac reicio eorum sententiam, qui dicunt christianum hominem eruditiorem induere personam duplicem, aliam credentis, aliam historici, quasi liceret historico ea retinere, quae credentis fidei contradicant, aut praemissas adstruere, ex quibus consequatur, dogmata esse aut falsa aut dubia, modo haec directo non denegentur. 
Re­probo pariter eam Scripturae sanctae diiudicandae atque interpretandae rationem, quae, Ecclesiae traditione, analogia fidei et Apostolicae Sedis normis posthabitis, rationalistarum commentis inhaeret, et criticen textus velut unicam supremamque regulam haud minus licenter quam temere amplectitur. 
Sen­tentiam praeterea illorum reicio, qui tenent, doctori disciplinae historicae theologicae tradendae aut iis de rebus scribentiseponendam prius esse opinionem ante conceptam sive de supernaturali origine catholicae traditionis, sive de promissa divinitus ope ad perennem conservationem uniuscuiusque revelati veri; deinde scripta Patrum singulorum interpretanda solis scientiae principiis, sacra qualibet auctoritate seclusa, eaque iudicii libertate, qua profana quaevis monumenta solent investigari.
In universum denique me alienissimum ab errore profiteor, quo modernistae tenent in sacra traditione nihil inesse divini, aut, quod longe deterius, pantheistico sensu illud admittunt, ita ut nihil iam restet nisi nudum factum et simplex, communibus historiae factis aequandum: hominum nempe sua industria, solertia, ingenio scholam a Christo eiusque Apostolis inchoatam per subsequentes aetates continuantium. 
Proinde fidem Patrum firmissime retineo et ad extremum vitae spiritum retinebo, de charismate veritatis certo, quod est, fuit eritque semper in episcopatus ab Apostolis successione ; non ut id teneatur, quod melius et aptius videri possit secundum suam cuiusque aetatis culturam, sed ut nunquam aliter credatur, nunquam aliter intelligatur absoluta et immutabilis veritas ab initio per Apostolos praedicata.
Haec omnia spondeo me fideliter, integre sincereque servaturum et inviolabiliter custoditurum, nusquam ab iis sive in docendo sive quomodolibet verbis scriptisque deflectendo. Sic spondeo, sic iuro, sic me Deus adiuvet et haec sancta Dei Evangelia.
[1] Az egész egyház számára, a legfőbb pásztori tekintéllyel kimondott, a hit dolgaira vonatkozó, végleges meghatározás, vagyis dogma (a ford.).
[2] Premissza: a szillogisztikus következtetés fő- és altétele, amelyekből a következtetés következik (a ford.).
[3] Hit analógiája: a szentírási szövegeket a hitigazságokkal összhangban kell értelmezni (a ford.).

Forrás: amdg.betiltva.com

Apologéta: