A király intésére a hóhér a lángoló szalmaszövétneket a rőzsekötegek közé nyomta. Ennek nyomán sűrű füst tekeredett fölfelé, majd lángok csaptak az égre, amelyek először Normandia preceptorát érintették. Teste a kötelék ellenére kétrét görnyedt, a papírsüveg leesett fejéről, s egy szempillantás alatt a lángok martalékává lett. Tűznyelvek forogtak körülötte. Aztán egy füsthullám elborította. Amikor a füst eloszlott, Geoffroy de Charnay lángolt, üvöltött és lihegett, el akarta tépni magát az alapjaiban remegő oszloptól. Jacques de Molay nagymester arcát társa felé fordítva mondott neki valamit, de a tömeg, hogy úrrá legyen borzadályán, most olyan hangosan üvöltött, hogy semmit nem lehetett hallani, a kétszer elhangzó „testvér” szón kívül. A hóhérsegédek tolongva-lökdösődve rohantak újabb rönkökért, s hosszú vaskampókkal szították feljebb a tüzet. Normandia preceptora ekkor már megfeketedett, sercegő, felpuffadt halom volt, amely lassan a hamuba omlott, és önmaga is hamuvá lett. Asszonyok ájultak el. Mások sietve futottak a partra, hogy öklendezve a vízbe okádjanak, csaknem a király orra előtt. A tömeg annyi üvöltözés után most elcsendesedett, s már csodát kezdett emlegetni, mert a szél makacsul egy irányba fújva a még sértetlen nagymester előtt szinte lefektette a lángokat. A máglya az ő oldalán még ép volt. Aztán hirtelen összeomlott a parázs, s az újjáéledő lángok Molay elé szökkentek, s mind hevesebben lobogtak. S egyszer a tűzfüggönyön keresztül váratlanul áthatolt a nagymester hangja, s az emberek azt érezték, hogy az elítélt egyedül hozzájuk szól. Jacques de Molay elképesztő, emberfeletti erővel kiáltott fel: – Gyalázat! Gyalázat! Ártatlanokat láttok meghalni! Gyalázat mindnyájatokra! Isten majd ítél felettetek! A láng ostora végigsuhintott rajta, elégette szakállát, egy pillanat alatt elhamvasztotta papírsüvegét, és meggyújtotta fehér haját. A rémült tömeg döbbenten hallgatott, mintha egy őrült próféta égett volna a máglyán. És e próféta lángokban álló arccal, velőtrázóan átható, rémítő hangon kiáltotta utolsó életerejével: – Kelemen pápa!...Guillaume lovag!...Fülöp király! Egy éven belül Isten ítélőszéke elé idézlek benneteket, ahol elnyeritek méltó büntetéseteket! Átkozottak! Átkozottak! Legyetek mind átkozottak, tizenharmadíziglen, fajtátok végezetéig! A lángok behatoltak a nagymester szájába, és elfojtották utolsó kiáltását. Szinte végtelennek tűnt az idő, míg a halállal viaskodott. Végül összecsuklott. A kötél elpattant. Égő teste a parázs közé hanyatlott, csak magasba meredő keze látszott a lángok között, s így is maradt, amíg el nem feketedett. A máglya hanyatló fényét végül legyőzte a sötétség. A nagymester vörösen pislákoló hamuba ágyazott fekete keze: mindössze ennyi maradt meg a templomosok hírneves lovagrendjéből. Egy átokra emelt, mozdulatlan kéz.
Így írja le a történeti hitelességnek megfelelően Maurice Druon francia szerző klasszikus történelmi regényében, Az elátkozott királyokban az utolsó templomos nagymester horrorfilmbe való kivégzésének történetét. S az átok beteljesedett. Először V. Kelemen pápát szólította el az Úr egy hónappal Molay kivégzése után, 1314. április 20-án, újabb egy hónapra Nogaret főpecsétőr halálozott el, végül Szép Fülöp király távozott a földi árnyékvilágból 1314. november 29-én. A történet záróakkordjaként említsük meg, hogy a francia forradalom idején Szép Fülöp oldalági leszármazottját, XVI. Lajos királyt a templomosok egykori párizsi székhelyének, a Temple-nak a tornyába zárták, vagyis éppen oda, ahol 1307.október 13-án IV. Fülöp a templomos elöljárók letartóztatása után nyugovóra tért, miközben a lovagrend vezetőit e torony föld alatti tömlöcének mélyére vetették. S egy korabeli városi legenda szerint XVI. Lajos kivégzésekor, 1793. január 21-én a hatalmas tömegből valaki felkiáltott: – Jacques de Molay, bosszút álltunk halálodért!
A templomos lovagrendhez az évszázadok alatt számtalan állítás, vád, legenda, vélekedés kötődött, s kétségkívül a történelemben létezett titkos társaságok egyik legrejtélyesebb grémiumáról van szó. Ami forrásokkal bizonyítható történelmi tény, hogy 1118-ban Hugues de Payens és Godefroy de Saint Omer vezetésével kilenc francia nemes a Szent Sírhoz látogató zarándokok védelmére szerzetesrendet alapított. Az akkori jeruzsálemi király, II. Balduin az egykori Salamon-templom közelében jelölt ki szálláshelyet a számukra, innen ered a nevük is. A templomos lovagrend 1128-ban pápai jóváhagyást nyert. A Szent Bernát által előírt regulája rendkívül szigorú volt: a lovagoktól szüzességet, szegénységet és engedelmességet követelt meg. Ugyanakkor regulájuk lehetővé tette, hogy maga a rend földekkel, házakkal és egyéb vagyontárgyakkal rendelkezzen, valamint szolgákkal és jobbágyokkal, akik munkát végeznek a templomosok részére. A lovagok számára tilalmas cselekedet volt még csak „túlságosan az asszonyok arcába nézni … nőt csókolni, se özvegyet, se szüzet, se anyát, se testvért, se nőnemű rokont, se másféle asszonyt”. Háborúban egy lovagnak három ellenféllel kellett felvennie a harcot, s ha fogságba esett, váltságdíjért nem válthatta meg magát. Csak oroszlánra vadászhattak. Minthogy e katona-szerzetesek alkották az egyetlen jól szervezett katonai erőt, ők fogták egybe a keresztes hadakat alkotó, többnyire szervezetlen csoportokat. Ők voltak az előhad minden támadásnál és a hátvéd minden visszavonulásnál. A középkor harcoló elitalakulatáról van tehát szó.
Mindenesetre tény, hogy épp mesés vagyonuk okán a 13. század végére a templomosok mind a klérus, mind a társadalom más rendjei szemében gyanúsakká váltak. A köznép körében kósza híresztelések jártak a lovagok állítólagos gátlástalanságáról, mohóságáról, meggazdagodási szenvedélyéről és kapzsiságáról. E hírek V. Kelemen pápa tudomására jutottak, aki 1305-ben megparancsolta a rend nagymesterének, Jacques de Molaynak, hogy térjen vissza Ciprusról, ahol éppen friss erőket toborzott a muszlimok elleni újabb háborúhoz. A nagymester 60 templomos lovaggal és 150 ezer aranyforinttal, továbbá a keleten zsákmányolt nagy mennyiségű ezüsttel érkezett Franciaországba. A pápa ekkor indította meg az „Isten elleni elmondhatatlan hűtlenség, utálatos bálványimádás, alantas bűn és számos eretnekség” vádja tárgyában a vizsgálatot. Igaz, maga nem hitt e gyanúsítások valóságtartalmában, hiszen ezt a nyilatkozatot tette: „Mivel nem látszik valószínűnek, illetve hihetőnek, hogy ilyen vallásos emberek, akik – úgy hisszük – gyakran teszik ki magukat életveszélynek, ugyanakkor nagy és sok jelét mutatják az odaadásnak mind az istentisztelet során, mind a böjtben és a többi vallási kötelezettségek teljesítésében, annyira megfeledkeznének üdvösségükről, hogy elkövetnék ezeket a dolgokat, nem vagyunk hajlandók odafigyelni ilyenfajta gyanúsításokra.”
Szép Fülöp francia király azonban sürgette Rómát, hogy járjon el a templomos rend ellen, s mivel V. Kelemen nem tanúsított kellő határozottságot az eljárást illetően, az uralkodó maga vette kezébe a templomosok ügyét, s 1307. október 13-án pénteken – állítólag ekkortól tartják baljóslatú, szerencsétlenséget hozó dátumnak e kombinációt – központi királyi utasításra az összes franciaországi templomos lovagot őrizetbe vétette, és zároltatta a rend vagyontárgyait. A rendelkezés úgy szólt, hogy „kivétel nélkül minden szerzetest le kell tartóztatni és börtönbe kell zárni, ingó és ingatlan vagyonukat lefoglalni”, hogy a teljes körű és alapos bírósági vizsgálat megindítható legyen. Ezzel kezdetét vette az a jogi processzus, amely hét esztendeig tartott, s az egyetemes történelem egyik legnagyobb szabású, számos ellentmondást és rejtélyt tartalmazó koncepciós büntetőperét eredményezte.
Lipusz Zsolt