Jézus Krisztus feltámadása a halálból megváltoztatta az emberiség történelmét és számtalan életet. Jézus feltámadásnak köszönhetően van reménységünk. Nem a technológiában, nem is az emberi megoldásokban és egyértelműen nem a politikusokban, de még csak nem is a prédikátorokban. A reménységünk Istenben van. Azt mondják, hogy egy ember 40 napig képes élelem, három napig víz és nyolc percig levegő nélkül élni, de egy pillanatig sem élhet reménység nélkül. Van reménységed? Esetleg úgy érzed, hogy az életed egy kormány nélküli hajóhoz hasonlóan céltalanul hánykolódik a vizeken?
Jézus tanítványai is így éreztek. Jézus kereszthalála után elvesztették a reményt. Azt gondolták, hogy Jézus küldetése valahogy, valamiért elbukott. Úgy hitték, hogy a Messiás a királyok királyaként fog uralkodni a földön, ami számukra az Izrael feletti római hatalom megdöntését jelentette.
A Bibliából tudjuk, hogy a Messiás visszatér majd és tényleg átveszi a hatalmat, de ők akkor még nem értették, hogy ehhez először meg kellett halnia. Így amikor a legjobb barátjukat, a hősüket és Megváltójukat hirtelen hamis vádak alapján letartóztatták, megverték és saját szemük előtt hidegvérrel kivégezték, úgy tűnt számukra, hogy valami borzasztó és nem várt eseményt történt. A tanítványok össze voltak zavarodva, elcsüggedtek és elvesztették a reményt. Úgy döntöttek elmennek Jeruzsálemből. Emmaus felé menet egy idegen csapódott hozzájuk. Hamarosan kiderült, hogy az idegen maga Jézus volt.
Érdekes megnézni, hogy kiknek jelent meg Jézus feltámadása után. Megjelenhetett volna Pilátus előtt. „Emlékszel rám, helytartó?” Megjelenhetett volna Cézár előtt. „Istennek képzeled magad? Évek múlva már csak egy saláta nevéről ismernek majd, én azonban megváltoztatom az emberiség történelmét.”
Nem. Jézus például Mária Magdaléna előtt jelent meg. Talán azért, mert az utolsók között volt, akik elhagyták a keresztet és az elsők között, akik felkeresték a sírt. Úgy tűnik Jézus a hétköznapi embereket kereste fel. Azokat, akikről mások elfeledkeztek.
Az Emmausba tartó tanítványokról ezt olvashatjuk:
Jézus inkognitóban volt. Márk a következő részletet is hozzáteszi a történtekhez:
„Miközben beszélgettek, és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt.” [Luk 24 ,15-16]
Jézus inkognitóban volt. Márk a következő részletet is hozzáteszi a történtekhez:
„Ezután más alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek.” [Mk 16,12]
Ezek ketten rossz irányba tartottak. Vagy Jeruzsálemben kellett volna maradniuk a többi tanítvánnyal, vagy Galileába menniük, ahogy Jézus mondta nekik. Ehelyett a lehető legtávolabb akartak kerülni a kereszttől.
Jézus azonban nem mondott le róluk. Csatalakozott a beszélgetéshez:
„Ő pedig így szólt hozzájuk: “Miről beszélgettek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik: “Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod mi történt ott ezekben a napokban?” [Luk 24,17-18]
Könnyű ítéletet mondani a reakciójuk felett. De vajon mi nem ugyanezt tettük volna? Jézus azonban megértette őket és helyreállította a reménységüket. Megmutatta nekik a Szentírásból, hogy mit jelentettek a történtek.
„Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.” [Luk 24,26-27]
Vajon melyik részeket idézte nekik? A 22-es Zsoltárt, ami azt mondja, hogy „átlyukasztották kezemet, lábamat” és „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” Vagy Ézsaiást, ahol azt olvassuk, hogy „Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját”? [Iz 53,7]
Még mindig nem tudták, hogy Jézussal beszélnek, de azt látták, hogy jól ismeri a Szentírást. Szimpatikus volt nekik. Azt vették észre, hogy miközben hallgatták őt, a szívük ismét megtelt reménységgel. Még aznap este útra keltek, hogy visszatérjenek a többiekhez Jeruzsálembe.
Mi is pontosan itt találjuk a reménységet. „Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.” [Róm 15,4)]
Éppen ezért, amikor elcsüggedsz, nem elfutni kell Istentől, hanem Hozzá futni. Vidd Hozzá a kérdéseidet, a panaszaidat, a gondjaidat. A lényeg, hogy ne el, hanem Hozzá fuss.
Mint a két tanítvány az Emmausba vezető úton, sokszor nem vesszük észre, hogy Isten végig velünk tart. Velünk van a napos és a felhős napokon egyaránt. Velünk van a hegycsúcson és a völgyben. Akárhol járunk az életben, velünk van.