2016 április 13.- Washington Főegyházmegye- A szegénység felszámolása egy gyakran kifejezett célja a modern, liberális Nyugatnak. Lyndon Baines Johnson elnök kijelentése szerint a „szegénység elleni háború” annyira belevésődött a nyugati gondolkodásba, hogy már majdnem magától értetődő. Ez majdnem minden ember (szervezet) gondolkodásának alappillére a nyugati világban, a padokban ülő hívőktől kezdve, akik a szegényekért aggódnak, egészen a legvilágiasabb humanistákig, akik egy utópisztikus vízió felé hajlanak. A szegénység egy hatalmas ellenség, amit ki kell irtani.
Az egyetlen probléma az, hogy ez ellentétben áll az Evangéliummal. Ezért nem csoda, hogy a nyugat „jótékonykodásának” évtizedei után is alig történt valami változás a szegénységben élők százalékos arányaiban. Valójában néhány statisztika azt mutatja, hogy a szegénység aránya növekedett. De miért várnánk nagy termékenységet attól, amit Isten ellenez?
Látom a sokkot az arcukon, és akár zavarba jöhettek attól, hogy ezt most leírtam. De szeretnék megosztani egy idézetet Sarah bíborostól, ami egy fontos megkülönböztetést tesz, és amit szükséges újra felfedeznünk. Bár amit mond, lehet, hogy szintén megrázza önöket, de kérem, hogy olvassák el figyelmesen és gondosan; a különbség, amit tesz, kritikus. Nemcsak az Evangélium függ ettől, de kultúrák és egyéni életek is. Mert valójában, a szegénység felszámolása nevében a nyugat arroganciájának legrosszabb elemei mutatkoznak meg. Ez egy olyan arrogancia, amely akár képessé válhat magukat a szegényeket elpusztítani, és azokat, akiket szeretnek, ennek a „nemes” célnak a nevében.
Sarah bíboros nem kezdő ebben a vitában. Afrika egyik elszegényedett régiójában nőtt fel, és később a Szentszék Pápai Tanácsát, a római Cor Unum dikasztériumot vezette. Az alábbi terjedelmes szakasz egy lerövidített változata a bíboros válaszának, amelyet kérdezőjének, Nicolas Diatnak a következő kérdésére adott.
Hogyan jellemezné a Cor Unumnak, annak a dikasztériumnak a jellegét, amelynek élete számos évét szentelte, a szegénység minden fajtája elleni küzdelmében? Továbbá, miért beszél olyan gyakran Isten és a szegények közötti szoros kapcsolatról?
Válaszában a bíboros némileg reagál a Cor Unum Mr. Diat által leírt munkájával kapcsolatban, amely azt „a szegénység minden fajtája elleni küzdelemként” jellemzi. A bíboros válasza egyszerűen lenyűgöző. Kérjük, olvassa el figyelmesen és fontolja meg, hogy megszerzi-e a könyvet, hogy el tudja olvasni a teljes terjedelmű megjegyzéseket is.
Az Evangélium nem egy szlogen. Ugyanez vonatkozik az emberek szenvedéseinek enyhítéséért végzett munkánkra… ez egy olyan dolog, amit nagy alázattal és a szegények iránti mély tisztelettel kell végezni. Például, emlékszem, mennyire felháborodtam, amikor hallottam egy katolikus jótékonysági szervezet reklámszlogenjét, amely majdnem sértő volt a szegényekre nézve: „harcoljunk a zéró szegénységért”. Egy szent sem merne soha így beszélni a szegénységről és a szegény emberekről.
Jézus maga nem volt efféle hivalkodó típus. Ez a szlogen nem tartja tiszteletben sem az Evangéliumot, sem Krisztust. Az Ószövetségben az Isten mindig a szegényekkel volt, és a Szentírás szüntelenül fennhangon üdvözli a „szegények Urát”.
A szegénység egy Krisztus által megerősített bibliai érték, aki nyomatékosan így kiált: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.”(Mt 5:3) A szegény ember egy olyan személy, aki tudja, hogy a maga erejéből nem tud élni. Szüksége van Istenre és a többi emberre, hogy létezzen, virágozzék és növekedjen. Ellentétben a gazdag emberek nem várnak semmit senkitől. Ki tudják elégíteni igényeiket anélkül, hogy embertársaikat vagy Istent meglátogatnák. Ebben az értelemben a gazdagság nagy szomorúsághoz és valódi magányhoz vagy szörnyű lelki szegénységhez vezethet. Ha annak érdekében másokhoz kell fordulnia egy embernek, hogy egyen és gondoskodjon magáról, ez végződhet a személy szívének kiteljesedésével. Ez az, amiért a szegények a legközelebb állnak Istenhez, és nagy szolidaritásban élnek egymással, ebből az isteni forrásból nyerik a képességet, hogy figyelmesek legyenek másokhoz.
Az Egyháznak nem a szegénység ellen kell küzdenie, hanem inkább a nyomor ellen kell harcolnia, különösen az anyagi és szellemi nyomor ellen, hogy mindenkinek meglegyen az a minimum, amire szüksége van az élethez.
De nincs jogunk összekeverni a nyomort a szegénységgel, mert ha így teszünk, komolyan szembemegyünk az Evangéliummal. Emlékezzünk arra, amit Krisztus mondott nekünk: „Szegények mindig lesznek veletek…”(Jn,12:8). Azok, akik a szegénységet fel akarják számolni, az Isten fiát hazuggá teszik.
Gyakran gondolok a vallásos emberek szegénységi fogadalmára… ők ezt azért teszik, hogy közelebb kerüljenek Krisztushoz. Az Isten fia azt akarta, hogy szegények legyünk, hogy megmutassa nekünk a legjobb ösvényt, amelyen visszatérhetünk Istenhez.
Az Isten fia szereti a szegényeket, mások fel akarják számolni őket. Micsoda hazug, irreális, szinte zsarnoki utópia! Mindig csodálom, amikor a Gaudium et Spes kimondja: „A szegénység és szeretet lelke Krisztus Egyházának dicsősége és tanúja”(GS, 88).
Pontosaknak kell lennünk a szavaink megválasztásában. Az ENSZ és ügynökségeinek nyelvezete, akik el akarják nyomni a szegénységet, amit összekevernek a nyomorral, nem Krisztus Egyházának a szavai. Az Isten Fia nem azért jött, hogy ideológiai jelszavakban beszéljen a szegényekhez. Az Egyháznak száműzni kell ezeket a jelszavakat a nyelvezetéből, mert lebutították és tönkretették a népeket, akik próbálták megőrizni a lelkiismereti szabadságukat (Isten vagy semmi, Nicolas Diattal folytatott beszélgetés, 140-142.o. Ezek az oldalszámok a könyv angol kiadására való hivatkozást tartalmazzák. Ez a könyv magyarul is megjelent: Robert Sarah bíboros – Nicolas Diat: Isten vagy a semmi, Beszélgetés a hitről. Szent István Társulat, Budapest, 2015)
Talán Nicolas Diat maga is megdöbbent, hogy a következő kérdést teszi fel: Nem fél attól, hogy félreértik amiatt, hogy ezt a fajta megkülönböztetést alkalmazta?
A bíboros így válaszolt: Az a szeretet hiánya, ha az ember a szemét becsukja. A szeretet hiánya az is, hogy az ember hallgat, amikor zavaros szavakkal és szlogenekkel találkozik. Ha elolvassa a Gaudium et Spes latin szövegét gondosan, azonnal észre fogja venni a különbségtételt.(Ibid, 143.o.)
Ez egy hatalmas bepillantás, amely feltárja a nyugat „szegénység elleni” programjának nagy tévedéseit. Krisztus azt kéri tőlünk, hogy szeressük a szegényeket; utánozza, de nem szünteti meg őket, és nem hagyja figyelmen kívül az egyszerűséget és bizalmat, amelyben ők gyakran példát mutatnak. De mi Nyugaton, amit átitatott a materialista fogalom és a kényelem megbabonázott, uraljuk azt, amit a pénzzel átmenetileg meg tudunk vásárolni, befeketítjük mindazt, amit az Evangélium dicsér, és igyekszünk felszámolni.
Tehát meggondolatlanok vagyunk ebben a kérdésben, hogy néhányan még a legszörnyűbb dolgokat is jogosnak tartanak a szegénység felszámolása jegyében. Számos (USA vagy ENSZ által szponzorált) program ezért szószólója a fogamzásgátlásnak, abortusznak és/vagy az eutanáziának. Némelyek még igyekeznek kötelezővé is tenni az ilyen fajta dolgokat, mint előfeltételt a támogatás megadásához. Néhányan kényszerítik, hogy átvegyenek bizonyos nyugati gondolkodást; valamit, amit egy „ideológiai gyarmatosítás” kísérletének neveznek. A „harmadik világban” sokan közülünk olyan módon beszélünk a „harmadik világról”, ami a legjobb esetben pártol, a legrosszabb esetben pedig egy alig leplezett megvetést mutat.
Bár igaz, hogy bizonyos gazdasági és politikai rendszerek a nyugati életmódot támogatják leginkább; az élet több, mint anyagi bőség. A kultúránkkal, családjainkkal és józan gondolkodásunkkal, ami éppen szétesőben van körülöttünk, furcsának tűnik, hogy életmódunkat olyan kiválónak látjuk, hogy a szegényekkel, vagy szegényebb országokkal való kapcsolatunkra úgy tekintünk, mint amelyben mi már mindenre tudjuk a választ, és nekik csak hallgatniuk kell ránk.
Az arrogancia szó jut eszembe. Túl könnyen, kérdezés nélkül feltételezzük, hogy mi tudjuk, mi a legjobb. Feltételezzük, hogy a szegények a világ minden részén azt akarják, amit mi is birtoklunk, és hogy nem fogják fel azt a borzalmas árat, amit ezek megszerzéséért fizettünk.
Helyre kell állítanunk a világ szegényei iránti tiszteletet, akik olyan sokat tudnak tanítani nekünk. Még ha anyagilag gondokkal küzdenek is, gyakran rendelkeznek sok dologgal, amit mi elveszítettünk: egyszerűséggel, családi és közösségi élettel, kölcsönösséggel, bizalommal, nyugodtabb és kevésbé stresszes életritmussal.
Továbbá nem szabad elfelejtenünk, hogy az Úr tanácsolta a szegénységet (Lk,18:22), kijelentette, hogy áldottak a szegények (Lk,6:20), maga is egyszerűen élt, akinek „nincs hova lehajtani a fejét”(Mt,8:20), a szegények között élt, és figyelmeztetett a káros mértékű gazdagságra (Lk,16:13). Isten hallja a szegények kiáltását és a Szűzanya tanít bennünket a jövendő nagy fordulatról, amikor a hatalmasak és erősek megaláztatnak, és a szegények és az alázatosak felemeltetnek (Lk,1:52). Jézus tanítja, hogy sokan, akik ma az utolsók, elsők lesznek a Mennyben (Mt,19:30). Ebben az életben néha szegényeknek van szükségük ránk. A következő életben, az Ítélet Napján nekünk lesz szükségünk rájuk, hogy befogadjanak minket az örök hazába. (Lk,16:9).
Igazán nem tudom jobban elmondani azt, amit a bíboros atya elmondott, szóval meg sem próbálom. Biztosan azon kell munkálkodnunk, hogy enyhítsük a nyomort, amely gyakran a háború, az éhínség, és a természeti katasztrófák idején jön. De a nyomor és szegénység nem ugyanaz a dolog. Ennek a különbségnek a figyelmen kívül hagyása halálos lehet a szegényekre, és a kultúráikra, és az ideológiai gyarmatosítás és egy világi utópisztikus vízió legrosszabb formáját eredményezheti.