A hívő, a tiszta szívű ember az isteni kisded jászolánál az angyali énekkel, mely békességet hirdet, úgy jár, mint János vitéz nagy Tündérországban. Ez a János vitéz Petőfi Sándor híres daljátékában valahogy elkerült nagy Tündérországba, hol kedv, öröm s boldogság környékezte; de amikor meghallotta a furulyaszót, eszébe jutott faluja, a róna, az akácos udvar, a levendulás temető, s otthagyta szép Tündérországot, mert a furulyaszóban hazája hívta őt. Hát mi is így járunk. Itt állunk a zimankós télben, az istentelen, önző s kegyetlen világban, de mikor a betlehemi barlang fölött megcsendül az angyali ének, akkor úgy tetszik, mintha felejtenők aggodalmainkat s szenvedéseinket s egy más, nagy biztató világ felé igazodnánk el; úgy teszünk, mintha hívna minket valaki.
Igen, valaki! Valaki, aki eljött s értünk jött; valaki, aki lejött nyomorunk s sötétségünk mélységeibe, s aki fel akarna segíteni minket. Hív minket valaki s visszahív…. nem a faluba, nem az akácfák alá, nem a levendulás temetőbe, hanem oda, ahol lelkünk otthont s nyugtot talál. Visszahív Istenhez; vissza a gyermeki hithez; vissza az Isten fiainak útjaira.
Lelkünk Istennél van otthon, Isten lévén a lelkek hazája. Aki Istenben marad, az megtalálja lelkének békéjét, tehát lelkének hazáját. De hát könnyű-e hozzá találni? Az élet útjai oly sárosak és sikamlósak, azok nem vezetnek el hozzá. A világ oly önző s kegyetlen, hogy inkább kioltja, nemhogy éleszti a hitet, s oly kevés benne a szeretet, hogy azzal ugyan el nem ér az Isten magaslataira. Igen, a világ s az élet piszkos és kegyetlen, de Betlehem s az isteni kisded s a pásztori furulyaszó s az angyali ének nem ilyen, hanem ugyancsak más, s Krisztus azért jött, hogy a sötétben világosságot lássunk, s a pásztori furulyaszóban s az angyali énekben meghívót halljunk. Lássunk világosságot – s ez a világosság az evangélium, s érezzük a furulyaszóban az alázatos hit boldogító erejét, a buzdító hívását.
Ezt mindenki megérzi, aki alázattal leborul a jászol előtt, s nagy hittel elmondogatja azt, hogy úgy szerette Isten a világot, hogy „egyszülött Fiát adá”, s íme itt van: itt fekszik a jászolban, õ az, akit a nemzetek vártak. Ebben a gyermekben „megjelent a mi Urunk Jézus Krisztus emberséges s barátságos volta” s kinyilatkoztatta magát. Csak benne kell hinnünk s õt kell követnünk, akkor eltűnik az éjszaka, vagy ha az éjszaka nem szûnik is meg, de örök világosság kél útjainkra, s ez elég.
Ez a nagy hatalom segít s üdvözít majd minket. Amit úgy hívnak, hogy nagyhatalmak, azok a kisebb népeket s köztük minket is csak kifosztani s tönkre tenni tudnak. Ezek a világ nagy hatalmai, Szent Ágoston szerint „magna latrocinia”, nagy zsiványbandák. Szent karácsony napja van, de nem átallom kimondani e szót – hisz az igazságot karácsonykor is ki lehet mondani: ezektől ne várjunk sokat. De az igazi s áldott nagyhatalom az isteni kisded s a karácsonyi kegyelem; az fölvilágosít, tisztít, biztat s melegít. Az nem viszi el a másét, hanem adja a magáét; az nem rabol, nem szipolyoz; az nem keseríti meg kenyerünket s nem szaggatja le rólunk ruhánkat; az nem alacsonyít le, hanem fölemel s Isten fiává tesz. Ah, hogy ilyen is van e rettenetes s kegyetlen világban! S hogy ezt hinnünk s bírnunk lehet!
Legyen ezért Istennek hála, érezzük ezt át s örüljünk neki!
Van-e ennél szebb énekszó, pacsirtaszó, vagy furulyaszó?
Hát csak csengjen a fülünkben s olvadjon le a szívünkbe s fejtse ki bennünk bűvös hatalmát, hogy akik meghallják, azok meginduljanak…. pokolból egy jobb világba, s a bűn s a piszok mélységeiből a krisztusi érzések magaslataira!
Forrás: kuruc.info (Fejérmegyei Napló 1921. december 24.)