Nem nehéz hát kibarchobázni, melyik városról is van szó. Szegedről, természetesen. Amint magunk is jeleztük, a MAZSHISZ honlapján csütörtökön öles hírcikk tudatta, hogy tegnap holokauszt-emlékművet avattak az ottani Dóm melletti parkban.
A régen várt aktus során Markovics Zsolt szegedi főrabbi hangsúlyozta, hogy itt létesült „az első olyan holokauszt-emlékmű, amelyet nem kormány, nem város, nem önkormányzat, hanem a katolikus egyházmegye állíttatott”, majd Kiss-Rigó László, a Szeged-csanádi Egyházmegye püspöke elmondta: „a katolikusok összetett érzésekkel emlékeznek a vészkorszak tragédiájára. Szomorúsággal, együttérzéssel, és arra is gondolnak, hogy a tragédia áldozataiért sokan és sokat tettek ugyan, de többet kellett volna.”
Most viszont mind többet s többet kell lehajtott fejjel sétálnunk ott a Tisza partján is, és emlékeznünk megint másokra. Igen, mindig csak másokra, de sohasem magunkra. A mieinkre, néhai hőseinkre.
Pedig ugye lenne kikre. Mert a Tisza-parti metropolisz neve korántsem csak Bálint Sándorral, Juhász Gyulával, Móra Ferenccel vagy Tömörkény Istvánnal forrt egybe, hanem Horthy kormányzóval is. Sőt mindazokéval, akik ott ellenkormányt alakítottak 1919-ben. Ahonnan elindult az országépítő gondolat. Ama „szegedi gondolat”. Amelyre áldását adta akkor a magyar katolicizmus nagyja, a kortársai által „szegedi Kapisztrán”-ként emlegetett Uzdóczy-Zadravecz István, a későbbi ferences tábori püspök is.
Lehetne még sorolni persze, ki mindenkinek nincsen emlékműve Szegeden, mindenesetre ama „emlékezetpolitika”, amint ezen eset is mutatja, csak egyféle irányban hat, éspedig egyre többek óhajával szemben. Akik azt kérdezik, mikor fognak a mieinknek is emlékműveket állíttatni, élükön a szóban forgó egyházmegyével?
ifj. Tompó László