A kikötő közelében fekvő lepusztult városrészben,
ahol még turisták sem igen mernek bámészkodni, Michel-Marie atya
mindennap késő estig gyóntat, megtérőket keresztel, miséin zsúfolásig
telik a templom. Az Avvenire interjúját foglaljuk össze.
„A reverenda számomra munkaruha
– mondja. – Lényege, hogy jel legyen mindazoknak, akikkel találkozom,
főleg a nemhívőknek. Így mindig látszik, hogy pap vagyok. Azért viselem,
hogy az is felismerjen, akivel másként nem találkoznék. Azután az utcán
igyekszem mindenkivel összebarátkozni. Valaki megkérdezi: 'Atya, merre
van a posta? – 'Jöjjön, elkísérem' – felelem, s miközben beszélgetünk,
kiderül, hogy az illetőnek nincsenek megkeresztelve a gyerekei. 'Hozza
el őket!' – mondom a végén, és később sokszor tényleg jönnek is
kereszteltetni.”
„Igyekszem az arcommal mindig emberséget,
jóságot sugározni. Valamelyik nap egy kávézóban egy öregember azt
kérdezte, melyik lovakra fogadjon. Adtam neki ötletet. A Szűzanyától
bocsánatot kértem; mondtam neki, csak azért teszem, hogy barátságot
tudjak kötni az öreggel. Mint ahogy egykori pap tanárom mondta, amikor
megkérdezték, hogyan lehet megtéríteni a marxistákat: 'Össze kell
barátkozni velük'”.
A barátságos pap a liturgiában nagyon
szigorú. „Az Eucharisztia körül mindennek gyönyörűnek kell lennie. Azt
szeretném, hogy az emberek az úrfelmutatásból megértsék, hogy Ő valóban
itt van. Ez nem színház és nem fölösleges felhajtás: itt maga a
Misztérium van jelen.” Úgy véli, ha egy papnak üres a temploma, meg kell
vizsgálnia magát, és azt kell mondania: „belőlünk hiányzik a tűz”.
Michel-Marie
atya kivétel nélkül minden délután pontosan öt órától gyóntat, majd
gyóntatás után este 11-ig a sekrestyében marad. „Szeretném kifejezni,
hogy bármikor elérhetnek.” S a dolog, a hívők tömegéből ítélve, működik.
Hogy mire vágynak? „Először is arra, hogy hallhassák: 'szeretve vagy'.
Másodszor: 'Istennek terve van veled'. Érezniük kell, hogy nem
megítéljük, hanem szeretettel fogadjuk őket. Úgy gondolom, két dolog
teszi lehetővé a hithez való visszatérést: Mária ölelése és a szívből
jövő, szívet érintő érvelés a hit mellett.”
„Akik felkeresnek,
először általában emberi segítséget kérnek, amit igyekszem megadni, nem
feledve, hogy a koldusnak ennie kell, de lelke is van. Sokan
elpanaszolják, hogy boldogtalanok – azután megkérdezem, mikor gyónt
utoljára. Mert tudom, hogy a bűn teher és a bűn miatti szomorúság kín.
Meggyőződésem, hogy sokan azért szenvednek, mert nem járulnak
szentségekhez. A szentség az isteninek az ember számára elérhető
formája. E táplálék nélkül nem tudunk élni. Látom a kegyelem működését,
és hogy az emberek megváltoznak.”
S hogy honnan van mindehhez
ereje? Michel-Marie atya szinte szégyenlősen beszél – mint amikor az
ember a szerelméről vall – Máriához fűződő nagyon mély kapcsolatáról,
belé vetett teljes bizalmáról. „Gyóntatás közben is sokszor imádkozom a
rózsafüzért; nem tereli el a figyelmemet. Áldoztatáskor is imádkozni
szoktam.” A felvetésre, hogy ezek szerint minden papnak teljesen
odaadottnak kell-e lennie, szinte mint a szenteknek, így felel: „Én nem
vagyok szent, és nem hiszem, hogy minden papnak szentnek kellene lennie.
De jó embernek igen. Jóságos arcuk vonzani fogja az embereket.”
Az
utcákon nagy számban jelen lévő muzulmán bevándorlókkal kapcsolatban
Michel-Marie atya annyit mond: „Tisztelnek engem és a reverendát.” Az új
evangelizációról pedig: „Minél öregebb vagyok, annál jobban értem, amit
XVI. Benedek pápa mond: Tényleg minden Krisztustól indul újra. Nem
tehetünk mást: vissza kell térnünk a forráshoz.”
Forrás: Magyar Kurír (mk)
Apologéta: az általam a fenti cikkhez csatolt három kép pontosan mutatja egy katolikus pap teljes fegyverzetét, amit Michel-Marie atya is alkalmaz:
- a Reverenda (a mindenkori páncél a csábítás és a bűn ellen, ahogyan tradícionista pap barátom szokta volt mondogatni);
- az Eucharisztia (Jézus Szent Teste és Vére a lélek megerősítésére)
- a Rózsafüzér (Jézus Édesanyjának az imája, mely segítség és támogatás a bűnösöknek).
Sokat nem lehet hozzáfűzni, de az információ hiányában is vélelmezem, hogy az atya, akiről szól a tudósítás valószínűleg a tradíció szerint éli életét és tanítja híveit, de szerintem be is mutatja a tridenti rítusú szentmisét.
A reverenda viselésének a fontosságához blogom egyik illetve másik bejegyzését szeretném a figyelmedbe ajánlani kedves olvasó, illetve elmesélek egy megtörtént esetet:
"Történt tavaly nyáron Rómába mentünk egy rövid hat napos zarándokútra hárman, egy tradícionista atya vezetésével, aki még utazás közben, a kocsiban is reverendát viselt. Mielőtt átléptünk a magyar határt, még beálltunk tankolni Lentiben egy benzinkúthoz. Megtörtént a tankolás, bementem a shopba fizetni, majd kifelé jövet meglepődve látom, hogy az "anyós" ülésen ülő atya ablaka le van húzva - nagyon meleg volt még sötétedés után is [22 óra körül] -, mellette áll egy cigán férfi és az ablakon keresztül beszélgetnek. Odamentem a kocsihoz és megálltam a beszállás előtt és hallgattam őket. A beszélgetésből kiderült, hogy a cigány férfi gyakorlatilag félig nyilvános gyónt az atyának, mert súlyos terhet hordott lelkében. Történt ugyan is, hogy egy barátja vagy testvére(?) súlyos balesetet szenvedett, haldoklott, amit ő nem tudott elviselni és a lényeg, hogy a kórházban átsegítette az örökkévalóságba."
És hogy miért meséltem el ezt a történetet: egyszerűen azért, mert - bár kiderült a beszélgetésből, hogy a férfi nem jár templomba, nem gyakorolja a vallását, de valamilyen módon hisz Istenben - a reverenda viseléséről pedig felismerte a katolikus papot - és annyit tudott a katolikus hitről, hogy ismeri a bűnbocsánatot és a feloldozást - mint szentséget -, ami által könnyíthet a bűnein és lelkében viselt bűn súlyán.
Kyrie Eleison, Kyrie Eleison, Kyrie Eleison