Mottó:„Szívből elfogadom a hittanítást, amely ugyanazzal az értelemmel s mindenkor ugyanazzal a jelentéssel hagyományozódott reánk az apostoloktól az egyházatyák által. Teljességgel elvetem ezért a dogmák fejlődésének eretnek gondolatát, miszerint a dogmák jelentése változik és különbözik attól, amit az egyház korábban hirdetett.
A szent dogmáknak örökre meg kell őrizniük azt a jelentést, amit az Anyaszentegyház valaha tanított, s attól soha sem térhet el egy mélyebb betekintés nevében vagy örve alatt... Ha valaki azt állítaná, hogy a tudományos haladásra való tekintettel valaha lehetséges lesz az egyház dogmáit attól eltérően értelmezni, ahogyan azt az egyház értelmezte és értelmezi, kiátkozás sújtsa!”
A szent dogmáknak örökre meg kell őrizniük azt a jelentést, amit az Anyaszentegyház valaha tanított, s attól soha sem térhet el egy mélyebb betekintés nevében vagy örve alatt... Ha valaki azt állítaná, hogy a tudományos haladásra való tekintettel valaha lehetséges lesz az egyház dogmáit attól eltérően értelmezni, ahogyan azt az egyház értelmezte és értelmezi, kiátkozás sújtsa!”
A zsinat utáni korban is akadnak még katolikusok, akik gyakorolják vallásukat, a szentségekhez járulnak, a rózsafüzért imádkozzák. Az érdekes azonban az, hogy ezek a „konzervatívak”, vagyis a vallásokat még gyakorlók nagy többsége előbb-utóbb egy karizmatikus közösségbe lép be. A „karizmatikus mozgalom” nagy közkedveltségnek örvend az Egyházban, egyre többen csatlakoznak hozzá.
Ennek oka az, hogy az ember természete miatt segítségre szorult és szorul a jövőben is, vagyis vigaszra és biztatásra, és ezért olyan közösségeket keres, ahol ezt reméli megkapni. A legtöbben ezt keresik a karizmatikus mozgalomban is, mely különböző praktikák által ígér segítséget: az egyik ilyen praktika, hogy a rózsafüzér imádkozás után, mellett „Isten szellemétől megvilágosított” papok vagy laikusok jelennek meg, akik az emberekre teszik kezüket. Ez olykor úgynevezett „hátraeséshez”, sőt önszuggesztiós effektusokhoz vezet. Az érintettek ilyenkor „gyógyulásról” beszélnek.
A katolikus Egyházon belül korunkban már egy egész sor ilyen karizmatikus „rajongó lélek” működik, akik az embereket az úgynevezett „Szent-Lélek-Istentiszteleteikkel” tévútra vezetik. A legismertebbek közülük Pater James Manjackal, Alan Ames, Sr. M. Valappila, Pater J. Vadakkel. Az összes karizmatikus mozgalom fő kristallizációs pontja természetesen Medjugorje, a zsinatutáni idő legnagyobb ál-búcsújáróhelye.
Az is érdekes, hogy milyen nagy a veszélye, hogy a magán jelenések modernista elvétől megfertőződik valaki.
Nemrégiben a konzervatív körökben egy bizonyos Polo asszony elbeszélései jártak kézről kézre, akinek – miután villámcsapás érte – saját beszámolója szerint „látomásai” voltak. Az ilyen írások óriási kelendőségnek örvendenek, miközben a valóban katolikus könyvek, a szentmiséről szóló teológiai magyarázatok, a szentek által írt művek új kiadásai a priorátusok könyves-stanjain porosodnak.
Egy katolikusnak nem szabad megfertőződnie a modernizmus „érzett, átélt vallás” elvétől! A hit igaz, de nem azért, mert ezt egy villámtól sújtott asszony személyesen átérezte. Az úgynevezett „látnokok”, a vallást „átélt” esetek száma napról-napra növekszik. Gondoljunk például egy bizonyos Anne asszony vízióira, aki egyszer csak azt állította, hogy a Pius Közösség egyik papja által celebrált misén látomásai voltak. S megint sokan vetették magukat az „érzett” vallás eme szerencsétlen beszámolóira: „Ah, ha ez az asszony látja, akkor igaznak kell lennie.”
Mindezen rajongókban és rajongásokban a modern elv ezen elve a közös: a személyes élményem az igazság. Hasonlóan a modernistákhoz, e rajongók még azt is követelik, hogy a pap az ő személyes élményüket Istentől valónak nyilvánítsa ki!
Az Egyháznak az a feladata, hogy Isten kinyilatkoztatását hirdesse. A katolikus Egyháznak a hitigazságai Isten kinyilatkoztatásán alapszanak, melyet mindig és mindenütt hirdetett. Ezeket Jézus az apostolainak nyilatkoztatta ki, és ők ezeket hirdették az embereknek.
A katolikus Egyházon belül korunkban már egy egész sor ilyen karizmatikus „rajongó lélek” működik, akik az embereket az úgynevezett „Szent-Lélek-Istentiszteleteikkel” tévútra vezetik. A legismertebbek közülük Pater James Manjackal, Alan Ames, Sr. M. Valappila, Pater J. Vadakkel. Az összes karizmatikus mozgalom fő kristallizációs pontja természetesen Medjugorje, a zsinatutáni idő legnagyobb ál-búcsújáróhelye.
Az is érdekes, hogy milyen nagy a veszélye, hogy a magán jelenések modernista elvétől megfertőződik valaki.
Nemrégiben a konzervatív körökben egy bizonyos Polo asszony elbeszélései jártak kézről kézre, akinek – miután villámcsapás érte – saját beszámolója szerint „látomásai” voltak. Az ilyen írások óriási kelendőségnek örvendenek, miközben a valóban katolikus könyvek, a szentmiséről szóló teológiai magyarázatok, a szentek által írt művek új kiadásai a priorátusok könyves-stanjain porosodnak.
Egy katolikusnak nem szabad megfertőződnie a modernizmus „érzett, átélt vallás” elvétől! A hit igaz, de nem azért, mert ezt egy villámtól sújtott asszony személyesen átérezte. Az úgynevezett „látnokok”, a vallást „átélt” esetek száma napról-napra növekszik. Gondoljunk például egy bizonyos Anne asszony vízióira, aki egyszer csak azt állította, hogy a Pius Közösség egyik papja által celebrált misén látomásai voltak. S megint sokan vetették magukat az „érzett” vallás eme szerencsétlen beszámolóira: „Ah, ha ez az asszony látja, akkor igaznak kell lennie.”
Mindezen rajongókban és rajongásokban a modern elv ezen elve a közös: a személyes élményem az igazság. Hasonlóan a modernistákhoz, e rajongók még azt is követelik, hogy a pap az ő személyes élményüket Istentől valónak nyilvánítsa ki!
Az Egyháznak az a feladata, hogy Isten kinyilatkoztatását hirdesse. A katolikus Egyháznak a hitigazságai Isten kinyilatkoztatásán alapszanak, melyet mindig és mindenütt hirdetett. Ezeket Jézus az apostolainak nyilatkoztatta ki, és ők ezeket hirdették az embereknek.
Tehát mi a katolikus dogmákat egyetlen okból fogadjuk el: mert hiszünk a katolikus Egyház tanítóhivatalának. Nem azért hiszünk, mert X úr vagy Y asszony is „érezte”, „hallotta” vagy ezen vagy azon a búcsújáróhelyen „látta”.
(Egy személyes élmény a fenti cikk igazára: Magyarországon néhány évvel ezelőtt telepedett le egy kontemplatív apácaközösség, mely alapítójuk eredeti szigorát követi, vagyis az apácák gyakorlati életükben a lehető legkonzervatívabbak, és – úgy tűnik – valóban egészen Istennek ajánlották magukat. Szellemiségükben azonban a lehető legmodernebbek. Kápolnájukban a szentély közepét világos ablakok alkotják, melyeken keresztül a természet beárad a helységbe, a tabernákulum oldalt csaknem eldugva kapott helyet. Bár hivatalosan nem foglalkoznak hittérítéssel, tanítással, de ha alkalmuk adódik – vendégházuk is van –, akkor megpróbálják a lelkeket megtéríteni. Arra a kérdésre, hogy miért higgyen valaki, honnan tudják, hogy Isten létezik, az egyetlen válaszuk: „Mert megtapasztaltam (megtapasztaltuk) Isten létét.” – Facit: a hivatalos katolikus egyházban jelenleg kétfajta hívő létezik: aki nem gyakorolja vallását és aki gyakorolja, de ezek valamilyen karizmatikus, érzelmi alapokon nyugvó közösség, imaközösség tagjai.)
forrás: Mitteilungsblatt Nr. 380 – 2010. szeptember (www.katolikus-honlap.hu)