A virágvasárnapi szertartás az
egyházi év legszentebb hetének volt a nyitánya. A legszentebb
hét, mert a liturgiájában a legnagyobb, legcsodálatosabb és
kegyelemben leggazdagabb titkokat ünnepeljük. Innen erednek a
különböző nevek is, amelyek azt a liturgiában, vagy a nép ajkán
jellemzik. A liturgiában «Hebromada
major»-nak is, meg
«sancta»-nak
is nevezik, azaz nagy- és szent hétnek, a nagy és szent titkok
miatt, amelyeket megünnepel; de szentnek a komoly és jámbor
életmód miatt is, amely ebbe az időszakba való. Csendes
hétnek
is nevezik, mert benne hangos ünnepek nincsenek megengedve, hanem
igenis a léleknek csendes magába vonulása és legalább a három
utolsó napon az ügyes-bajos dolgok lehető szüneteltetése. Az
első keresztény császárok megtiltották ezeken a napokon a
bírósági tárgyalásokat, közmunkákat és szórakozásokat. A
középkorban egész héten szombati nyugalom volt. Nagycsütörtöktől
kezdődően a zsidóknak ne volt szabad a keresztények között
megjelenniök.
Németül
«Karwoche»-nak
vagy gyászhétnek
is nevezik, mert az Egyház a nagyhéten az Úr szenvedését és
halálát ünnepli. Ezt a nevet eredetileg csak a péntek, a hét
legnagyobb gyásznapja viselte (az ónémet «Kara»
= siratás vagy gyász szóból származik). Csak lassanként, a régi
liturgia szellemét elfeledve, ruházták át ezt a nevet az egész
hétre (a szerk.
megjegyzése: Ausztriában a tradicionális közösségekben most is
a «Kar»
előtaggal kezdődnek a hét napjainak nevei: Karmontag,
Kardienstag,
Karmittwoch,
stb. de a csütörtök kivétel, mert a neve: Gründonnerstag.)
Az
ókeresztény évszázadokban általános szokás volt, a nagyhét
alatt csak este kenyeret, sót enni és vizet inni, az ú.n.
Xerophágiát tartani. Egyes buzgó emberek annyira böjtöltek, hogy
a két utolsó napon, vagy legalább 40 óra hosszat, Húsvét
reggeléig, egyáltalán semmit sem ettek.
Jelentősége.
Ennek a hétnek a nagy jelentősége a rendkívüli és meghatározó
szertartások által is kitűnik. Minden egyes nap kiváltságolt
nap, tehát ezen a héten semmi más ünnepet nem szabad tartani. Az
összes liturgikus imákat, énekeket és olvasásokat Urunk
szenvedéseire és megváltásunk nagy titkaira irányuló gondolatok
töltik el.
Mennyire
előkészített minket az Egyház, mielőtt ebbe beléphettünk.
Mennyire észrevehető volt a Hetvenedvasárnap óta a liturgiában a
folyton fokozódó erősödés. Minden héttel magasabbra emelkedünk.
Eleinte, ha az Egyház a keresztről és feltámadásról
nyilatkozott is, ezt mindig burkoltan tette: képekben és jelekben,
nehogy a legdrágábbat profán tekinteteknek kitegye. Most azonban
elhúzza a függönyt és szemtől-szembe nézhetjük a
legszentebbet, sőt többet tehetünk, most a legmegkapóbb szent
történetben magunk is misztériumos valósággal részt vehetünk.
A
nagy és szent hét, jól jegyezzük meg: a liturgia szelleme szerint
nem gyászhét és ezért benne a kereszt és a feltámadás
elválaszthatatlanok. Krisztus megváltói működése nem végződik
a halállal, hanem a feltámadás győzelmébe megy át. Nem szabad
tehát az Úr szenvedését az ő feltámadásától különválasztani.
A liturgia nem akar ezen a héten az Úr szenvedésein csupán
siránkozni és panaszkodni. Az ősi keresztény felfogás szerint az
egész héten győzelem és öröm vonul keresztül, amely Krisztus
szenvedéseiben csak átmenetet lát (a «pascha»
maga is átmenetet jelent) a feltámadás dicsőségéhez. A mai
liturgiát sem érthetjük meg, ha nem tartjuk ezt a gondolatot
világosan magunk előtt. Az elkövetkező hétnek nincs egy olyan
napja, melyen ez a húsvéti és győzelmi motívum ne csengene ki
világosan. Gondoljunk csak a tegnapi liturgiában az Úr iránt
tanúsított királyi hódolatra és a nagypénteki
keresztfelmagasztalás.