Blaszfémia Németországban

Nemrégen kétszer is beszámoltunk arról, hogy nemcsak Leonardo Utolsó vacsoráját, hanem magát a gyóntatószéket, az Oltáriszentséget is parodizálják már, egyszóval mindent, ami szakrális, miközben vezető egyházi személyiségek nemhogy nem tiltakoznak mindezek ellen, hanem egyenesen lehetővé teszik őket, így rendszeresen számolhatunk be, legalábbis tőlünk nyugatabbra, blaszfémiával felérő templom- és liturgiamegszentségtelenítésekről.

Ami az utóbbiakat illeti, idén a németországi Bruchsal város barokk templomában „karnevál misé”-t mutatott be Robert Zollitsch freiburgi érsek, két „oltárgörl” szambázásával, arab mintájú türkiz és sárga jelmezű, kifestett arcú, kék hajú rézfúvósok lelkes „asszisztálásával”.

Persze tőlünk nyugatra, mindenekelőtt Németországban egyre rendszeresebbek az ilyen esetek, így már 2006-ban Karl Lehmann bíboros, a Német Katolikus Püspöki Konferencia néhai elnöke Aachenben bolondparodizáló pantomim rock jelenetben lépett színpadra.

Így néz ki a „szép új világ” a megszentelt hajlékokban, elfeledve mindazt, ami eleink számára szent volt, magát a liturgiát, ami nem más, mint (ahogyan ezt Mihályfi Ákos kitűnő teológiai kézikönyve (A nyilvános istentisztelet, 1933) aláhúzza) nyilvános istentisztelet (cultus), amelynek kettős célja van: először is Isten dicsőítése, imádása, másodszor az ember megszentelése: az előbbi a szentmiseáldozatban, az utóbbi a szentségekben, szentelményekben fejeződik ki, szemben az imént ismertetett megbotránkoztató esetekkel.

Csak megismételni tudjuk korábbi kérdésünket, azt, hogy miért és meddig tűri e vérlázítást a (legalábbis névlegesen) keresztény világ, mindenekelőtt Róma, hogy a mindenkor trónokat és oltárokat döntögetők mindenünktől, így hitünktől is megfosszanak, parodizáljanak mindent, ami szent, végül, de nem utolsósorban miért, hogy a „nagy nyitás”-ra hivatkozók viszont mindazon papokat, akik a hagyományos katolikus tanítást képviselik, kirekesztik?

ifj. Tompó László
Hunhír.hu