A Nagypéntek Isten örök rendelésében a legnagyobb és legtermékenyebb misztériumot, azt a szent halált ünnepli, amelyet Jézus Krisztus, az Istenember érettünk, emberekért, a kereszt szégyenfáján kimondhatatlan kínok között szenvedett. Ez a földön töltött 33 éves áldozatos életének a befejezése. Ez engedelmességének végső célja az összes bűnök elengedéséért való engesztelésül. A kínnak és sötétségnek kimondhatatlan szándéka ez, amelyből azonban egy szentséggel, kegyelemmel teli világ keletkezett, egy új paradicsom és ez még mindig tökéletesedik.
A liturgiában a
Nagypénteket Feria VI. in Parasceve-nek,
azaz az Előkészülődés pénteki napjának nevezik. A zsidóknál
ugyanis ez a nap volt az, amelyen mindent előkészítettek, ami az
az ő pászka-ünnepükhöz szükséges volt. Másik neve: missa
præsanctificatorum, az előre
megszentelt adományok miséje. Ma ugyanis nincs felajánlás, mert
ma nem kenyeret és bort, hanem az Üdvözítőt maga-magát áldozza
fel. A misében csak a tegnap előre átváltoztatott ostyával
megáldozik a pap. Innen a magyar «csonka-mise»
név is. Az Egyházban az apostolok idejétől kezdve a legszigorúbb
vezeklő nap volt ez a nap és komolyságát az év összes péntekje
fölé szétterjeszti, mert a húsételek élvezetét megtiltja.
Amint nem örülhet a menyasszony vőlegényének halála napján,
épúgy az Egyház sem tud örömünnepet ülni azon a napon, amelyen
Krisztust, az ő vőlegényét kimondhatatlan kínok között
meghalni látja. Sőt annak a gondolatnak, hogy a mi bűneink okozták
Krisztus halálát, minden jámbor hívő szívében fel kell kelteni
azt a komolyságot és azt a gyászt, amely minden időktől fogva a
Nagypéntek sajátossága volt. Ez a csendes magábavonulásnak a
napja, amelyen a keresztény nép szívesen szenteli magát az
imádságnak és jámbor olvasásnak, de a templomi liturgikus
cselekményekben is nagy buzgalommal vesz részt. A megfosztott
oltár, a nyitott tabernákulum, a fekete miseruhák, minden
összhangban van a golgothai nagy titokra irányuló komoly
gondolattal.
A mai nagypénteki istentisztelet
főrészében Jeruzsálemből származik A IV. században az egész
csütörtök éjszakát az Olajfák hegyén töltötték, imádság
és zsoltárok mondásával, 7 órakor a Szentkereszt templomában az
igazi kereszt-ereklyét kitették csókolásra; délután 3 óra
táján az ó- és újszövetség szentírásaiból olvastak Jézus
szenvedéseiről, és utána imádkoztak. Nyugaton, főként Rómában,
a rendes stációs istentisztelet (zsoltárok, szent olvasmányok
Jézus szenvedéseiről) végeztek és imádkoztak minden állásért,
de mise nem volt. Ez a régi (V. és VI. századbeli) istentisztelet
alkotja ma is a nagypénteki szertartás első részét. De hamarosan
(már a VIII. században) átvették keletről a kereszt tiszteletét
és az áldozási szertartást és így alakult ki végleges
formájában a mai nap liturgiája, amely felépítésében a rendes
szentmiséhez hasonlítható. Az első rész: a hittanulók ősi
miséje teljesen megfelel a mai szentmise imádságos és oktató
részének; a második a kereszt imádás a felajánlás és
átváltoztatás helyett van; a harmadik rész az áldozási
szertartás.
A hittanulók miséje
megőrizte számunkra a mai mise ősi, kezdetleges alakját. Nincs
még lépcsőimádság és introitus, mert ezek később alakulnak.
Viszont megvan még a két szentlecke, és megvannak főkét az
«orationes
fidelium»,
a hívőkért, azok minden csoportjáért és minden szükségletéért,
valamint a többi emberekért mondott könyörgések. Ezek
közvetlenül a elajánlás előtt voltak és utánuk bocsátották
el a hittanulókat. Mikor ez a rész eltűnt, akkor a kánonba
olvasztották be megemlékezésként.
A
kereszt leleplezése.
A nagypénteki liturgia középpontjában a keresztnek a leleplezése
és az előtte való hódolat áll, az Adoratio
Crucis.
Az igazi kereszt tiszteletének az utánzása ez a szertartás, amint
ez Jeruzsálemben régtől szokásban volt. Nagypénteken a nép a
kereszt szent fája előtt mélyen meghajolt, azt csókolta,
homlokával és szemeivel érintette, anélkül azonban, hogy azt
kezeivel megfogta volna. A kórus a szertartás alatt az ú.n.
Improperia-kat
énekli, a kereszt himnuszával: Pange
lingua,
(szerzője: Venantius Fortunatus, poitiersi püspök, meghalt 600
körül). Ezalatt a templomszolgák a mellékoltárokon lévő
kereszteket is leleplezték. Végül a keresztet a diakónus ismét
az oltáron lévő kereszt helyére állítja és a következő nap
«Nona»-jáig,
azaz a húsvéti ünnep kezdetéig térdhajtással tiszteltjük.
Ez
a térdhajtás által történő tiszteletadás tulajdonképpen nem
imádás, hanem tisztelés, amilyen az Úr ereklyéinek, pl. az igazi
keresztből való kegytárgyaknak jár és alapját abban a
kapcsolatban leli, amelyben a kereszt az Üdvözítővel szemben áll.
Ezt a tiszteletet Cultus
latriæ relativus-nak
nevezik, ami kb. «kb.
átvitt értelemben való imádás»-t
jelent. - «Krisztus
tagjaival való érintkezés miatt,»
mondja Aquinoi Szent Tamás - «és
mert a kereszt az ő vérével volt átitatva, azért imádkozunk a
kereszthez úgy, mintha magához a megváltóhoz imádkoznánk».
A mi kereszt-tiszteletünk értelme tehát az, hogy mialatt a
keresztet megtiszteljük, amely által megváltattunk, imádjuk azt,
aki minket megváltott. A testünkkel a kereszt előtt borulunk le,
lelkünkkel az Úr előtt.
Az
Improperiák,
azaz szemrehányások mélyen komoly panaszok a kiválasztott zsidó
népnek Isten iránt való hálátlansága miatt. A liturgia ezeket a
Megfeszített Üdvözítő szájába adja. Az első három vers az
ú.n. Trisagion-ba
van beillesztve; ez egy bővített latin és görög nyelvű sanctus,
amely által a világ a megfeszített Üdvözítő előtt, legmélyebb
megalázása pillanatában szentségéről tesz fényes tanúságot.
Ez a leleplezés és az előtte való hódolat tulajdonképpen a
szentmise kánonját és az átváltoztatást helyettesíti.
A
szentáldozási szertartás.
Az Adoratio Crucis után kezdődik az áldozás szertartása. Az
oltárt egy oltárterítővel, tulajdonképpen az áldozási
terítővel letakarják, a gyertyákat most meggyújtják. A papság
körmenetbe áll fel, hogy a szent Ostyát ünnepélyes módon a
kápolnában lévő urnából a főoltárra vigyék. Most az
Oltáriszentségnek és az oltárnak szokásos tömjénezése és
papnak erre következő kézmosása után kezdődik a megrövidített
áldozási ünnep éspedig a szentmise áldozási rítusából való
imákkal. Ezzel a nagypénteki áldozati rítus befejeződik.
(Tulajdonképen az ősegyház áldoztatási szertartásának a
maradványa ez. Így áldoztak keresztények őseink, ha szentmisén
kívül járultak az Úr asztalához.)
Egyéb
szokások.
Ahol nyilvános karének van, ismét vespera következik, mint előző
napon. Azonban a nap komolyságának megfelelően az Egyház délután
mindenütt istentiszteletet tart, a szomorú szenvedés tiszteletére,
továbbá prédikációkat és keresztúti ájtatosságokat. Nálunk
az Oltáriszentség az ú.n. Szentsíron imádásra van kitéve. Az
Egyház a szentsírok látogatását és az Oltáriszentség előtt
való imádkozást ezen a napon és Nagycsütörtökön sok részleges
búcsúval és teljes búcsúval is jutalmazta. Estefelé tartják a
nagyszombati zsolozsmákat, amelyek különösen az Üdvözítő síri
nyugalmát dicsőítik.
Nincs
festő, aki a világ Megváltójának kereszthalálát oly tökéletes
művészettel tudná szemléltetni, nincs költő, aki az Úr halálát
olyan szívhez szólóan tudná ábrázolni, mint az Egyház a
liturgiában. Szó és ének, jelkép és valóság egyformán
odahelyez minket a Kálváriára és lelkünket ellenállhatatlan
erővel vonzza a Megfeszített felé. Nagypéntek liturgiája tele
van megragadó szépséggel. Az egészen az őskeresztény gondolat
vonul végig: a kereszt trónján uralkodik a mi királyunk. Ezt
állítja elénk három emelkedő fokban. Az első rész szóval,
a második rész cselekedettel:
a kereszt felmagasztalásával, és tiszteletével. A harmadik rész
a szentséggel,
mikor a szentség misztériumában valósággal nekünk adja a
levágott és mégis megdicsőített Bárányt.