[»Az egész föld csodálta a vadállatot. Leborultak a sárkány előtt, hogy hatalmat adott a vadállatnak. Leborultak a vadállat előtt is, és így imádták: „Ki fogható a vadállathoz, ki tudja vele fölvenni a harcot?” Gőgös, káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig jártassa. Káromlásra nyitotta száját az Isten ellen, káromolta a nevét, hajlékát és az ég lakóit. Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket, és győzelmet arasson. Hatalma kiterjedt minden törzsre, népre, nyelvre és nemzetre. A föld lakói, akiknek a neve a világ kezdetétől nincs beírva a megölt Bárány életkönyvébe, mind leborulnak majd előtte.«]
Giuseppe Nardi, a katholisches.info munkatársának csak köszönet jár,
hogy ilyen értékes és a divattal szembenálló cikkeket lefordít, még
akkor is, ha a gyors munka következtében olykor értelmetlen mondatok is
becsúsznak a fordításába. Ezeket, hiába igyekeztem, nem mindenütt
sikerült érthetővé tennem.
Ezzel a pápával a perfekt egyhangúság kórusa jött létre, mely kételyeket támaszt – azoknál, akik nem énekelnek együtt a kórussal.
Ezek szerint tehát a katolikus világban kitört a béke. Kivéve egyik vagy másik fiziológus fafejűt, úgy tűnik, Ferenc megválasztásával mindenki nagyon meg van elégedve és egy csapásra minden ellentét elsimult. Az Egyház kétezer éves történelmében szinte egyedülálló esemény, ha meggondoljuk, hogy a szenvedélyes katolikus létnek – amennyiben ilyesmiről még beszélni lehet – a szépsége éppen az egyik teológiai iskola és a másik teológiai iskola, az egyik szerzetesrend és a másik szerzetesrend, az egyik karizma és a másik karizma közötti vaskos teológiai verekedésekben rejlett.
Ezek szerint tehát a katolikus világban kitört a béke. Kivéve egyik vagy másik fiziológus fafejűt, úgy tűnik, Ferenc megválasztásával mindenki nagyon meg van elégedve és egy csapásra minden ellentét elsimult. Az Egyház kétezer éves történelmében szinte egyedülálló esemény, ha meggondoljuk, hogy a szenvedélyes katolikus létnek – amennyiben ilyesmiről még beszélni lehet – a szépsége éppen az egyik teológiai iskola és a másik teológiai iskola, az egyik szerzetesrend és a másik szerzetesrend, az egyik karizma és a másik karizma közötti vaskos teológiai verekedésekben rejlett.
2013. március 13. óta a katolikus nép a világ nagy egyetértésével minden különbséget és minden vitás kérdést és minden neheztelést félretett, hogy mint egy popkoncerten az új pápa tiszteletére egy véget érni nem akaró la-ola-hullámban vegyen részt. Mindenki főszereplője a nagy happeningnek, melynél – mint minden ilyen eseménynél – az az élvezet dominál, hogy mindannyian ugyanúgy érezzék magukat, valamivel és valakivel azonosítsák magukat, és elfelejtsék, hogy mik voltak még egy másodperccel a belépőjegy megvásárlása előtt.
Egyszerre mindenki hivatottnak érzi magát arra, hogy a „Ferenc egyháza” számára új, ragyogó jövőt jósoljon. És mindezt egyetlen pici emlékmorzsa nélkül azokra a drámákra, melyek röviddel ezelőttig olyan súlyosan nehezedtek Péter hajójára, hogy az szinte felborulni látszott: pedofília, üzletelés, erkölcstelenség, hatalmi harcok, és mindaz, ami XVI. Benedeket állítólag a lemondásra kényszerítette, nyom nélkül eltűntek az újságok címoldalairól és a pletykarovatokból.
Már az is elég, ha valaki egy egyszerű „reméljük …”-t merészel hozzátenni ehhez az általános ujjongáshoz, például kedvenc zöldségesboltjában a várakozók sorában, ahol természetesen a legádázabb egyházellenes vásárló is bizonygatja, hogy neki milyen nagyon tetszik ez az új pápa [?], hogy váratlanul veszélyes talajon találja magát. Már az óvatosan-félénken kimondott „reméljük” mögötti három kis ponttal jelzett rövidke gondolatszünetet sem tudják sokan elviselni, és már egy csekélység elegendő, hogy az ember a vádlottak padjára kerüljön azonnali ítélettel mindennemű fellebbezés lehetősége nélkül, mégpedig az irgalmasság és a szelídség nevében, melyet, úgy tűnik, a katolikus világ csak most kezd felfedezni.
Az irgalmasság és a gyengédség iránti eme olyannyira kibékíthetetlen és intoleráns vágy ellentmondásossága láthatólag senkinek nem tűnik fel, még azoknak a katolikus koponyáknak sem, akik XVI. Benedek alatt állítólag olyan nagyon szerették az értelem világos szigorát. Az ember kísértésbe esik, hogy egy parafrázissal Max Pezzali énekest és a régi 883 nevű zenekart idézve ezt mondja: Ez a pop kemény törvénye. Ama egybehangzó viselkedés láttán, melyek e pontifikátus kezdetét jellemzik, kijelenthetjük, hogy eljött az az idő, amikor a klerikális-pop kemény törtvényéről kell beszélnünk.
Ez egy teljesen újfajta jelenség. Hogy csak egy példát említsünk, elegendő azoknak a konzervatívoknak a csapatára gondolni, akik 2005-ben a hetedik mennyországban érezték magukat, mert Joseph Ratzingert választották meg pápának Jorge Mario Bergoglio helyett, és most ismét a hetedik mennyországban ujjonganak, mert Jorge Mario Bergoglio lépett Joseph Ratzinger helyére.
És ha valaki analizálni merészeli ezt a nagy egyetértést, mely oly sok ellentmondást rejt magában, annak garantáltan azonnal azt a rozsdamentes érvet szegezik a mellének, hogy a konklávé fölött végül is a Szentlélek őrködik. Egy érv, mely azonban, ennyire kritikátlanul használva, egyáltalán nem magyarázza meg, miért olyan nagy és egyedülálló ez az egyetértés. Hogy valaki megértse a modern, sőt, a katolikus világ szokatlanságait, nem elegendő egyik vagy másik dogmatikai előadásra olykor odafülelni. Ehhez legalább egy kevéske tapasztalatra és tudásra is szükség van.
Tételezzük fel, hogy korábban három méterrel a menny fölött közlekedtünk, most le kell néhány fokot ereszkednünk egészen az emberek szintjére. Ide megérkezve azt látjuk, miközben ujjainkat az újságok nyomdafestékével piszkítjuk be, az internetes oldalakat, a televíziót és a rádiót tanulmányozzuk, a kávéházi, a munkahelyi, a templomi vagy eldugott kápolnák hajóinak tereferéjére fülelünk, hogy a katolikusok és a nem-katolikusok ugyanazokat a képeket látják szemük előtt és ugyanazokat a szólamokat ismételgetik. Kevés, egyszerű, de abszolút érvényű szólamokat, olyanokat, melyeket arra illik mondani, ami a világ kollektív szemléletét formálja. Új táplálék a média nagyétkűsége számára. Ha ezt a telhetetlen monstrumot etetjük, azzal az illúzióval, hogy mi használhatjuk ki őt, ez azzal végződik, hogy a média fal fel minket, megrág és újra kiköp, mindazonáltal úgy, ahogy ez neki tetszik, vagyis már más külsővel és más természettel.
 |
| Herbert Marshall McLuhan |
Így vált a reális vallási képből egyre inkább egy kollektív fantáziakép, mely végül perfekt pop-stílusban egy definiálatlan és definiálhatatlan univerzális igyekezet formájában prezentálta magát. Ennek példaszerű ikonja a két pápa, Ferenc és Benedek fotója, egyik a másik mellett. Egy ilyen elidegenítő, látható fragmentum Andy Warhol művének tűnik, másolata annak a híres szitanyomatának, melyen Marilyn Monroe vagy Mao többszörös portréja ismétlődik. Ugyanakkor Warhol nagyon vallásos volt, olyan buzgó és szorgalmas egyházközségi tag, hogy sikerült neki 1980-ban II. János Pál pápával találkoznia.
 |
| Andy Warhol |
E ponton lesz világos, hogy az elmúlt hetek történései a másodpéldányok visszafordíthatatlan mechanizmusát indították el, mely oda vezet, hogy az éppen uralkodó kép érvényesül csak. És nem véletlenül beszélnek egy képről, mert – ha egyszer idáig eljutottunk – semmilyen szerepet nem játszik többé már, hogy vajon a képen a valóságról van-e szó vagy sem.
E fenomén érdekes következménye egyfajta lélegzetelállítóan gyors versenyfutás, hogy Ferenc gesztusainak és szavainak bizonyos jelentést tulajdonítsanak abban az illúzióban, hogy ezzel minden egymásnak ellentmondó jelentést kizárnak. De mivel csak a képen és nem a valóságon laborálnak, csupán egy kollektív opus megvalósításában működnek közre. Aki úgy véli, hogy e pop-jelenségnek egy saját exkluzív értelmezését tudja adni, valójában nem tesz mást, mint csupán egy színes ecsetvonást tesz a képhez.
Ebből a szemszögből nézve az új pápának a tradicionális ruhákról való lemondása egyenesen zseniális húzás, hiszen pont ellentétes ezekkel a pop-ecsetvonásokkal. Akkor a fehér már sokkal jobb, ami alatt ellenfényben jól látható a közönséges fekete nadrág, ami nyilvánvalóan olyan mértékben nélkülöz minden személyiséget, hogy szinte arra csábít, hogy normálisnak elfogadjuk, anélkül, hogy felismernénk, hogy csak elkábítottak bennünket.
Annak, amit Ferenc eddig mondott, de legfőképpen, amit tett, különös jelentőséget tulajdonítani, nem más, mint az intelligenciát üresben járatni. A filozófus és nyelvteoretikus Lucio Spaziante egyik olvasásra nagyon ajánlható és intelligens tanulmányában (bár a címe elrettentő: A pop sociosemiotikája) ezt írta:
„A pop-kultúra a tudás- helyett a csinálás-kultúrája. … Aki rockzenét hallgat, tudja, hogy abban a világban ő egy terület ura. Ott nincsenek professzorok, nincs ezernyi elolvasandó könyv, nem kell a kultúrát és a politikát megérteni. Elég egy énekest kedvelni, néha utánozni, ugyanazokat a mentális és anyagi ruhákat felvenni, mint ő, és az ember már társadalmilag újnak érezheti magát. A popban nincs valódi igyekezet elméletek gyártására. A tartalmat el kell távolítani. A pop győzedelmeskedik, itt és máshol is, a nyelvi barikádok ellenére. Ennek oka az, hogy a szavak értelme az utolsó, amit az emberek felfognak.”
Ez megmagyarázza azt a vágyat, hogy valaki miért akarja magát az éppen divatban levő popsztárral azonosítani, azzal is, aki éppen a katolikus világban aktuális. Az egyházközségekben, a közösségekben és mozgalmakban végrehajtott felmérés gyorsan megmutatná, hogy minden hívő más képet festett magának a pápáról. És ha ennek a dolognak valaki az okát meg akarná keresni, megállapítaná, hogy a ragasztóanyag, ami ezt az óriási hullámot összetartja, egy ködös, kezdetleges érzelem, mely messze, nagyon-nagyon messze a hit, a hit- és erkölcsi-tan alatt található.
Holott a katolikus hit gyakorlata mindig az intellektus és az akarat használatát követelte meg. Az értelem ezen igényes aszkézisével, együtt az imádsággal és a vértanúk vérével nevelte az Egyház a gyermekeit és térítette a világot: és nem azzal, hogy egy koncertért ment az arénába, hanem hogy a Logos nevében szembeálljon az oroszlánokkal.
Holott a katolikus hit gyakorlata mindig az intellektus és az akarat használatát követelte meg. Az értelem ezen igényes aszkézisével, együtt az imádsággal és a vértanúk vérével nevelte az Egyház a gyermekeit és térítette a világot: és nem azzal, hogy egy koncertért ment az arénába, hanem hogy a Logos nevében szembeálljon az oroszlánokkal.
„Az Egyház bölcsője”, írta Marshall McLuhan, „a görög-római ábécé volt, amit nem az emberek, hanem a Gondviselés fejlesztett ki. Azt a tényt, hogy a görög-római kultúra mindig jellemezte az emberiség azon többségét, akik aztán keresztények lettek, soha nem kérdőjelezte meg senki. Természetesen feltételezve, hogy a misszionáriusok hitüket az írott szótól kapták.”
A kanadai tudós a 70-es években fogalmazta ezt meg. Ez volt a pop aranykora, amit a katolikus világ drámai módon igyekezett – a szokásos 4-5 év késéssel – a magáévá tenni.
Amit McLuhan a fenti gondolatához hozzáfűzött, az ma nagyon prófétainak és borotvaélesnek hat:
Forrás: Katolikus Honlap.hu
Amit McLuhan a fenti gondolatához hozzáfűzött, az ma nagyon prófétainak és borotvaélesnek hat:
„Azt kívánnám, hogy az Egyház többet beszéljen az Egyháznak a görög-római ábécé bölcsőjében történt születéséről. A probléma az, hogy ők maguk nem ismerik a választ: tényleg nem ismerik. Nincs senki a hierarchiában, beleértve a pápát is, aki ezt tudja. Senki."
Forrás: Katolikus Honlap.hu