A liberalizmus bűn - 43. rész

Közel egy éven át tartó sorozatot indítok Dr. Felix Sardá Y Salvany "A liberalizmus bűn -  Az Egyház tanítása a liberalizmus ellen" című könyv alapján, segítségével. A könyv olvasása előtt is mindig mondtam, hogy a liberalizmus a sátán földi világba testesülése, a bűn széleskörű elterjedésének az oka. Tipikus megközelítése az "Amit szabad neked, azt nekem is. Amit nekem szabad, azért tégedet elítélnek". De ezt az élet mindegyik területére ráhúzhatjuk. Ha nem vagyok politikailag korrekt, mint ahogyan nem nagyon szoktam: ez a tipikus kettős mérce alkalmazása. Ebbe az utcába sétált be a római-katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinattal, illetve a döntéseivel. A sorozat befjezése XIII. Leó pápa körlevele lesz, mely jelenleg is nagyon aktuális. De a körlevél közlésére várni kell.

Apologéta

43. rész - Igen gyakorlati és figyelemre méltó észrevétel a látszólag különböző jellegre nézve, amelyet a liberalizmus a különböző országokban s ugyanazon ország különböző történeti időszakaiban feltüntetett.

A liberalizmus, amint már fentebb is megjegyeztük, gyakorlati és elvi eretnekség; s ezen fő jellemvonása megmagyaráz számos jelenséget, amelyeket ez átkos tévtan fejlődése közben a modern társadalomban létrehoz. E jelenségek közül az első a látszólag különféle alak, amelyben a liberalizmus az általa megmételyezett nemzetek mindegyikénél fellép, s ez, úgy látszik, igen alkalmas azon téves fogalomnak (részint jóhiszemű, részint gonosz szándékú) terjesztésére, hogy a liberalizmus nem egy, hanem sokféle. És valóban a liberalizmus, gyakorlati jellegének dacára, minden országban más és más alakot vesz fel, s habár lényegében mindenütt egy és ugyanaz (t. i. a társadalomnak emancipációja a keresztény törvény alól, vagyis politikai naturalizmus), mégis sokféle álarcban tűnik fel az észlelőnek éber szemei előtt. Ennek oka szembeszökő. Eretnek tantétel ugyanaz, épp úgy hangzik s ugyanazt jelenti Madridban és Londonban, Rómában, Párizsban és Pétervárott. Mindazonáltal az oly tanra, amelyet inkább tettekben és intézményekben meghonosítani, mint szabályszerűen meghatározott tételekben kifejezni törekedtek, szükségképpen hatott az ország éghajlata, a vérmérséklet, a múlt eseményei, a kor szükségletei, a műveltségi fok és sok más körülmény. Szükségképpen kellett tehát, ismételjük, különböző alakot öltenie, külső jellegében változnia, azért sokfélének is látszik, jóllehet csak egy és legegyszerűbb, így például, ha valaki csakis az öntelt, szemtelen, mindent, ami csak távolról is kereszténynek látszott, Voltaire-i gyűlölettel üldöző francia liberalizmust tanulmányozta, az nehezen értette volna meg e század elején a kétszínű, titokzatos, dédelgetett s cadixi baljóslatú bölcsőjében, úgyszólván az Atya, Fiú és Szentlélek nevében megkeresztelt spanyol liberalizmust. A felületes észlelő tehát nagyon könnyen azt vélhette, hogy a szelíd spanyol liberalizmusnak semmi köze a fékevesztett és nyíltan ördögi liberalizmushoz, amelynek híveiül vallották magukat ugyanazon időben szomszédaink. Az élesebb szeműek azonban már akkor is észrevették azt, amiről félszázados tapasztalat utóbb még a vakokat is meggyőzhette, t. i. hogy az a liberalizmus, amely gyertyával kezében s keresztjellel homlokán lépett fel, amelynek bölcsőjénél értelmes bírák, komoly papok, sőt magas egyházi méltóságok álltak, mint apák és keresztapák; az a liberalizmus, amely alkotmánya cikkeit a plébániatemplomok szószékeiről hirdettette, s harangzúgással és ünnepélyes Te Deummal ülé meg a szabadkőművességnek a régi Spanyolhon hite feletti pokoli győzelmét, épp oly gonosz és ördögi volt lényegében és céljában, mint az, mely Párizs oltáraira az ész istennőjét emelé, s a katolikus istentiszteletet egész Franciaországban egy rendelettel eltörlé. A különbség a kettő között csakis az volt, hogy a liberalizmus Franciaországban álarc nélkül lépett fel, amint ezt a francia nemzet akkori társadalmi viszonyainál fogva szemtelenül meg is tehette, míg Spanyolországba ravaszul oly alakban csempészték be, s lépett fel, amelyet, ha terjedni s győzni akart, ez ország akkori társadalmi állapotát tekintve, csakugyan választania kellett, s ez abban állott, hogy katolikus álarc alá rejtőzött, a katolikusok pártfogásába kapaszkodott s ekként sok katolikus ember szemében úgy tűnhetett, mintha a katolicizmus által hivatalosan is elismertetett volna.

A liberalizmus felfogásában manapság már nem térnek el egymástól annyira a nézetek; oly nagyok és oly gyakoriak voltak e tekintetben a csalódások, hogy ezek következtében a kérdés immár tisztázva áll előttünk, amit elsősorban az Egyház ismételt nyilatkozatainak köszönhetünk. Mindazonáltal nem ritkán lehet hallani még ma is azt, hogy pl. Spanyolországban szabad bizonyos értelemben liberálisnak lenni, de nem szabad Francia-és Olaszországban, ahol a kérdés sokkal határozottabb alakban van felvetve, s mintegy élére állítva. így csalódnak rendesen azok, akik inkább néznek az ügy mellékes körülményeire, a dolog külszínére, mint annak lényegére s alapjára.

Mindezt világosan ki kellett mutatnunk s törekedtünk is eme fejezetekben megtenni, mert az ördög támadásaiban és védekezéseiben a változékony külszínre támaszkodik s a dolog lényegét nem is érintő megkülönböztetések és eszmezavar sáncai mögé rejtőzik. Épp azért kötelességünknek tartunk még néhány szempontot megjelölni, amelyekből egészen világosan láthatjuk azt, ami e tárgyra vonatkozólag sok ember szemében kétes és homályos.

1. A liberalizmus egy, mint az emberi nem, mindazonáltal a különféle nemzetek és éghajlatok szerint éppen úgy változik, mint az emberi nem, amely a földteke különböző tájai szerint más és más fajokat tüntet fel. Ahogy a néger, a fehér, a sárga faj, a tüzes francia, a flegmatikus német, a gyakorlati angol, az ábrándozó és idealista olasz és spanyol mind Ádámtól, mint közös törzsből származnak, éppen úgy az a liberális, aki bizonyos országokban ordít és káromkodik, mint az ördög, és az a liberális, aki mint egy remete, mellét verve imákat rebeg, nemkülönben az, aki a Marat-féle Népbarát mérges cikkeit írta, vagy aki a társadalmat finom és szalonképes modorral elvilágiasítja és a társadalom elvilágiasítóit pl. a Pester Lloyd-ban védi és támogatja - ezek is mind csak egy fának, csak egy közös törzsnek hajtásai.
2. A liberalizmus azonkívül, hogy minden nemzetben a nemzet sajátosságúnak megfelelő különös jelleggel lép föl, aszerint is módosul, amint valamely országban jobban vagy kevésbé kifejlődött. Olyan ez, mint a tüdővész, amely különböző stádiumaiban más és más szimptómákat mutat. Egyik-másik ország, mint például Franciaország, e tüdővésznek immár utolsó fokát érte el, amelyen a belek is mind feloszlásnak indulnak; más országban, mint például Spanyolországban, az organizmus nagy része még egészséges. Azért, hogy valaki nem oly nehéz beteg, mint szomszédja, még nem lehet őt teljesen egészségesnek mondani, valamint a valóban létező vészt és ragályt sem lehet csupán azon okból eltagadni, mivel a végfeloszlás jelei még nem észlelhetők. A vész ugyanaz, s a végfeloszlás múlhatatlanul be fog következni, ha a bajt okosan alkalmazott gyógyszerekkel ki nem irtják. A tüdővészes ember ne ámítsa magát azzal, hogy egészséges, mivel még nem indul végfeloszlásnak, mint mások, akiknek a baja kifejlődöttebb, mint az övé; s ne hallgasson azon hamis orvosokra, akik arról biztosítják, hogy baja nem aggasztó, s hogy mindaz, amit erre vonatkozólag hall, merő nagyítás és pesszimisztikus jajveszékelés.
3. A baj különböző foka különböző bánásmódot és gyógyszert igényel. Ez már magában véve is annyira világos, hogy nem szükséges ennek bebizonyítására időt vesztegetnünk. És mégis ezen igazságról való megfeledkezés a katolikusok nem egy botlásának és tévedésének az oka. Igen gyakran megtörténik, hogy azon bölcs és okos szabályok, amelyeket valamely ország híres katolikus írói a liberalizmus ellen megállapítanak, más országokban a liberalizmus védelmére s a jó ügy leghivatottabb előmozdítói által javasolt viselkedés kárhoztatására hozhatnak föl. Legújabban is a jeles Manning bíborosnak, Angliában a katolikus Egyház vezércsillagának szavait a spanyolországi legbuzgóbb katolikusok viselkedésének elítélésére használták föl, pedig mindenki tudja, hogy Manning bíboros minden inkább, csak nem liberális vagy az angol és spanyol liberálisok barátja. Distingue tempóra (különböztesd meg a korszakokat), tartja egy jogi szabály, et concordabunt jura összhangban lesznek a jogszabályok. Mondjuk: Distingue loca (különböztesd meg a helyeket), és alkalmazzuk e szabályt a mi tárgyunkra. Az, amit az orvos a harmadfokú tüdővészben szenvedő embernek előír, az elsőfokú tüdővészben szenvedőnek talán ártalmára lenne, s viszont az, ami ez utóbbinak elő van írva, amannak talán halálát okozhatná. Hasonlóképpen azok az óvintézkedések, amelyek a liberalizmus ellenében az egyik országban üdvösek, másutt talán éppen ellenkező eredményre vezetnek. Beszéljünk világosabban és példabeszédek nélkül: vannak intézkedések és eljárások, amelyeket az angol katolikusok, mint üdvöseket elfogadnak és helyeselnek, de amelyek Spanyolországban veszedelmesek volnának és minden módon megakadályozandók; a Szentszék bizonyos kormányokkal oly egyezségekre lép, amelyek rá nézve ott valóságos győzedelmet jelentenek, de amelyek nálunk a hit feladásával volnának egyenlők. Ama szavak, amelyekkel valamely bölcs főpap vagy nagynevű hírlapíró a liberalizmus ellen az egyik országban előnyösen harcolt, másutt oly félelmetes fegyverekké válnak, amelyekkel ugyanezen liberalizmus a katolicizmus legderekabb harcosainak törekvéseit megbéníthatja. A liberális katolicizmus legbuzgóbb hívei Spanyolországban majdnem mindig, még a legújabb időben is a belga és francia püspöki kartól és sajtótól kölcsönzik érveiket és bizonyítékaikat.
4. Minden nemzetnek történeti múltja és jelen társadalmi állapota szerint kell megállapítani az antiliberális mozgalom nemét és jellegét, amint az egyes nemzeteknél dívó liberalizmus különös jellegét szintén a nemzet történeti múltja s jelen társadalmi állapota határozza meg. A spanyolországi antiliberális propagandának mindenekelőtt és mindenekfölött spanyolnak kell lennie, és nem franciának, belgának, németnek, olasznak vagy angolnak. Saját hagyományainkban, erkölcseinkben, íróinkban és nemzeti jellegünkben kell keresnünk a kiindulási pontot helyreállásunkra s az eszközöket ennek siettetésére. A jó orvosnak első gondja oda irányul, hogy rendeletei a betegnek örökölt vérmérsékletével összhangban legyenek. A harcias spanyol nemzetben minden mozgalomnak harcias jellege van. A hit védelmében hét századon át folytatott küzdelem emlékében fölnevelt spanyol katolikusoknak senki sem vetheti szemükre, senki sem róhatja föl bűnül, hogy meggyalázott vallásuk érdekében nem egyszer fegyverhez nyúltak. Spanyolországban, az örökös keresztes hadjárat hazájában, miként a derék Faber atya bizonyos nemes irigységgel nevezé, a kard, amely igazságos harcban Istent védelmezi, s a toll, amely őt könyvekben hirdeti, minden időben testvérek voltak, soha ellenségek. Spanyolországban Szent Hermenegild óta egészen a legújabb függetlenségi harcig a katolikus hitnek fegyveres védelme mindenkor csaknem szent dolognak tekintett. Ugyanezt mondhatjuk a hitvitákban alkalmazott keményebb modorról, az ellenfélnek nem becsüléséről, s azon kérlelhetetlenségről, amely a tévedéssel semmiféle, még a legtávolabbi viszonyba sem akar lépni. Az olyan katholikus nemzeteknek, amilyen pl. a spanyol, a vértanú és a szent ősök példájára sokkal nagyobb hévvel és buzgalommal kell a szent vallást védeniük, mint ahogy azt más nemzetek kevésbé férfias jellege javallhatná vagy megkövetelhetné.