Az ember Istennel ok okozati összefüggésben van. Isten az embert szabadon, minden külső és belső kényszertől mentesen alkotta. Isten a legfőbb abszolútum, vele szemben a porszemnyi ember semmi joggal nem bír. Isten az ember létoka és végcélja. Ha az embernek Isten akaratával szemben joga lenne bármi másra, akkor a bűn, a jó és a rossz fogalma is eltűnne.
Ugyanakkor az ember méltósága, hogy Isten képmása (imago Dei), vagyis van értelme és szabad akarata. Az ember morális lény, mert értelmével képes jó és rossz között különbséget tenni, és akaratával döntést hozni valamelyik irányába. Ez tehát az Isten előtti erkölcsi felelősségünk alapja.
Isten az idők folyamán kinyilatkoztatta törvényeit és tanítását, Jézus Krisztus pedig megalapította azt az egyetlen intézményt – a katolikus Egyházat –, amelyben egyedül van meg a kinyilatkoztatás és a kegyelmi eszközök teljessége. Az Úr egyetlen más vallást sem szándékolt, hiszen ez részéről önellentmondás lenne. A különböző vallások Isten-fogalma, illetve tanítása egymással ellenkezik, sőt némely vallás tanítását a történelem folyamán meg is változtatták.
A Szentírás a hamis kultuszok gyakorlását, sőt még a megtűrését is jogtalanságnak és szellemi paráznaságnak minősíti. Az ószövetségi próféták a Jahve kultusztól való elfordulás miatt ostorozzák a zsidókat, és Isten jogos büntetését helyezik kilátásba számukra. Mózes Istentől küldetve rombolta le az aranyborjút, mint a hamis kultusz megnyilvánulásának szimbólumát. A negyvenévi pusztai vándorlás és a babiloni fogság is a hamis vallás gyakorlása miatti büntetés volt. „Én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok” [MTörv 5,9]; és „Ne legyenek más isteneid” [Mtörv 5,7], adta parancsba az Úr a választott népnek. Az ószövetségi könyvek, a Bírák, a Királyok, a Krónikák könyve, számtalan olyan történelmi eseményről számolnak be, amikor Isten megbüntette a zsidókat, ha azok átvették a szomszédos népek bálványimádatát.
Az Ószövetség után az Újszövetség is határozottan elítéli a vallásszabadságot. Krisztus mondja: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” [Mt 10,32-33] És máshol: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik” [Mk 16,16], majd még konkrétabban: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, … Neked adom a mennyek országa kulcsait.” [Mt 16,18-19]
Az embernek tehát lehetősége van, hogy valamely pogány vallást gyakoroljon vagy téves keresztény közösség tagja legyen, de Isten parancsai, a józan ész, a Szentírás és az Egyház tanítóhivatala (zsinatok, pápai megnyilatkozások) szerint erre joga nincs. Hiszen ha lenne, akkor, ahogy a hitújítók (Luther, Kálvin, stb,) és az egyes szekták alapítói, mindenki más is a maga kénye-kedve szerint alakíthatna magának vallást önmaga szabta törvényekkel és tanítással. Ha ez lehetséges lenne, akkor minden relatívvá válna, és az igazság forrása már nem Isten, hanem az egyes személy szubjektív érdeke.
Ezek után felmerül a kérdés, mit kell tartanunk a hamis vallásokról. A téves vallások is rendelkezhetnek értékekkel, de ezek leginkább természetes emberi értékek, mint például szeretetszolgálat, közösségi összetartás stb. A keresztény felekezetek és a pogányság között ebben az értelemben is nagy különbség van, mert a keresztény egyházi jellegű közösségek természetfeletti (transzcendens) értékekkel is bírnak. De nem önmagukban, mert ezeket a katolikus Egyháztól vették át. A szakadár ortodoxok valóságos papsággal és szentségekkel is rendelkeznek, a protestánsok viszont csak egy szentséggel: a keresztséggel, mert a többit (például az Eucharisztiát) csak imitálják. Ami a keresztény felekezetekben tiszteletreméltó, az mind katolikus elem, a katolicizmus maradványa. A pogány vallások (például a törzsi vallások, az iszlám) azonban több természetellenes és démoni elemet is tartalmaznak, melyek az emberi méltóságot is súlyosan sértik.
A hamis kultusz objektíve súlyos bűn, de ahhoz, hogy egy személy e miatt vétkezzen, részéről szükséges, hogy tudva és akarva kövesse el a bűnt. Ezért tehát a téves vallások követői, ha jóhiszeműek és lelkiismeretük szavát követik, üdvözülhetnek, de nem saját vallásuk által, hanem annak ellenére: a katolikus Egyház és saját, az igaz Isten utáni vágyakozásuk által. Isten a görbe vonalakon is tud egyenesen írni, de ettől még azok nem válnak egyenesekké.
Ha tehát valaki az értelem fényénél felismeri a katolikus Egyházban Isten igazi egyházát, köteles azt követni. Ha e felismerés után is téves vallási közösségében marad, súlyosan vétkezik Isten, az igazság ellen.
A vallásszabadság mint Istennel szembeni jog tehát lehetetlenség, fából vaskarika. Az Egyház küldetése az, hogy elszakadt keresztény testvéreinket a féligazságokból a teljes igazságra vezesse, vagyis önmagába integrálja; a pogányok számára pedig elvigye Krisztus világosságát.
rev. Simon Gábor