Kiechle páter szeptember 1-én vette át a német jezsuiták tartományának vezetését.
A provinciális az Egyház masszív válságáról is beszélt, mely nem a visszaélés-botrányok nyilvánosságra kerülésével kezdődött. Korunkban „teljes erejével” hat a paphiány, mind mennyiségi, mind minőségi értelemben. Kiechle szerint sok mai klerikus nem képes vezető feladatot ellátni.
A továbbiakban arról beszélt a jezsuita tartományfőnök, hogy az Egyháznak a jövőben ki kell jelölnie a legfontosabb teendőit. Ezek között első helyen a „fő tevékenységre való redukálást” jelölte meg. Kiechle páter úgy vélte, hogy „az Egyház fő tevékenysége” a kirekesztettek és a társadalom szélén álló emberekkel való irgalmasság és a rájuk való odafigyelés. Mert ma csaknem a katolikusok fele tartósan ki van zárva a szentségekhez való járulás lehetőségéből, hangsúlyozta Kiechle páter a házasságon kívüli szexuális kapcsolatban élőkre és az újra-házasodott elváltakra utalva.
Kiechle beszéde előtt a Höffner-bíboros-Kör elnöke, a német család-államtitkár, Hermann Kues (CDU) azt hangsúlyozta, hogy „Höffner bíboros a katolikus Egyháznak a modern világ felé való nyitásáért harcolt”. Ez volt mind Höffner bíboros (1906-87), aki hosszú évekig Köln érseke és a német püspöki konferencia elnöke volt, mind a róla elnevezett kör gyűléseinek legfontosabb célkitűzése."
Apologéta: A hívő katolikusban pedig első gondolat ami megfogalmazódik, hogy új Luther Marci született német földön? Talán. De van egy második gondolat is ami megfogalmazódhat, ha elég ismeretanyaggal rendelkezünk. Mégpedig: amikor a Jézus Társaságát 1534. augusztus 15-én Loyolai Szent Ignác és 6 társa (névszerint: François Xavier [később Xavéri Szent Ferenc], Pierre Favre [Favre Péter], Diego Laínez, Simon Rodrigues, Nicolas Bobadilla, Alfonso Salmerón) megalapították, a szerzetesek szokásos három fogadalmán (szegénység, tisztaság, engedelmesség) túl még egy negyediket is tettek: feltétlen engedelmességet fogadtak a mindenkori Szentatyának, azaz „hogy Krisztus a helytartója által mutassa meg nekik szolgálatának útját”.
Mindezek fényében elgondolkodtató a jezsuita provinciális, "lázadása" Rómával - a Szentatyával - szemben. Elgondolkodtató főleg azért, mert bizonyítékok vannak arra, hogy a szabadkőművesség tért nyert a rendben, Elég itt Nagy Töhötömre gondolni, aki jezsuitábó lett - kilépve a rendből - szabadkőművessé, vagy napjainkban Kiss Ulrich jezsuitát is említhetjük, akiről ugyan nem tudhatjuk ilyen világosan, de a blogjában a szabadkőművesség ember- és Egyház barátiságát propagálja.
világi hívőként szemlélve az Egyházunk életét, bizony megállapíthatjuk, hogy a válság a II. Vatikáni Zsinattal (a továbbiakban IIVZS) lépett be, pontosabban eszkalálódott. A IIVZS definiálta újra az Egyház fogalmát, csinált a Népegyházból (a nép egyházából) Közösségi Egyházat (a közösség egyházát) a Plena Communiot. Ezzel letért a kétezer éves hagyomány útjáról, ugyanis a nép egyházából - a megkeresztelt katolikusok egyházából - a közösség egyházát hozta létre, ami az idegen eszmék beáramlását tette lehetővé. Biztosan állítható, hogy ez volt a liberalizmus beengedése a kapukon. A liberalizmus magával hozta az egyházfegyelem teljes fellazulását, a pap- és szerzetesképzés teljes leépülését - bár vannak nagyon pozítiv jelenségek is, amikor frissen szenteltek megtalálják és újra felfedezik az elvesztett kincseket, a tradíciót -, valamint a világi hívek(?) elpártolását az Egyháztól.
Kérdésként merül fel az emberben a püspökök viszonya Egyházukkal és a Szentatyával. Amikor olyanokat tapasztalunk, hogy egy püspök nem engedelmeskedik a Szentatya döntéseinek, akkor a hívő és gyakorló katolikus bizony elbizonytalanodik.
De vannak pozítiv jelek is az Egyház életében. Gondolok itt arra, hogy például a tradíció "zászlóshajója" a Szent X. Pius Papi Testvérület 2010-ben 20 áldozó papot szentelt fel Isten nagyobb dicsőségére, Isten és az Egyház szolgálatára.
Papszentelés a Szent X. Pius Papi Testvériség által
De látható az is, hogy a tradícó tanítására fogékonyak a fiatalok, és az idősek is, akik még abban nőttek fel. Amikor egy helyen megjelenik a tradíció pl. egy Tridenti rítusú szentmise formájában, akkor rögtön felmerül a kérdés, hogy miért nincs ilyen mise máskor is, többször is nálunk. Ez a megyéspüspök atyák lelkiismereti kérdése lehet. Ha a franciaországi Lisieux-i székesegyházba az idén első alkalommal beengedték a tradíciót és a Pius Közösséget misézni, akkor milyen alapon tilthatja - finoman fogalmazva: nem engedélyezi, illetve engedélyhez köti - meg egy püspök a papjának, hogy tradícionális rítusban mutassa be a legszentebb áldozatot.
Szumma szummárum: az én meglátásomban nem tovább liberalizálni kell az egyházat, ahogy a jezsuita provinciális próbálja, hanem vissza kell térni a Krisztusi gyökerekhez és ki kell verni az egyházból a kufárokat. Lásd [Mt 21,12]: "Jézus bement a templomba és kiűzte onnan mindazokat, akik adtak-vettek a templomban. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig fölborította. Azt mondta nekik: »Írva van: „Az én házamat az imádság házának fogják hívni”, ti pedig rablók barlangjává teszitek azt« [Iz 56,7; Jer 7,11]."
Kyrie Eleison