A mai katolicizmus elsődleges dogmája az ökumené

Az Avvenire című olasz katolikus lapnak adott interjújában Erdő Péter bíboros leszögezte:
"A katolikusok és ortodoxok szinte teljesen egyek a hitben.”

Hát akkor nézzük azt a néhány „jelentéktelen” dogmatikai (egész pontosan: kifejezetten a kimondott dogmákat illető) különbséget, melyet az ortodox egyház a Katolikus Egyházzal szemben állít:

• Mária nem fogantatott szeplőtelenül, vagyis Mária az áteredő bűnben született. – mariológia;
• Nincs tisztítótűz. – eszkatológia;
• Nincs különítélet. – eszkatológia;
• A Szentlélek kizárólagosan az Atyától származik, vagyis nem az Atyától és a Fiútól (Filioque). – pneumatológia, trintológia;
• Az Egyháznak nincs látható feje, csak láthatatlan: Jézus Krisztus. – ekkleziológia
• Nincs pápai tévedhetetlenség (még „ex cathedra” nyilatkozatokat illetően sem). – ekkleziológia;
• Nincs a pápának Krisztustól eredő joghatósági elsősége sem az egyes hívek, sem az egyes püspökök, sem a püspökök testülete felett (legfeljebb tisztelet-beli elsősége „primus inter pares” alapon). – ekkleziológia;
• Az egyetemes zsinat felette áll a pápának. – ekkleziológia;
• Az átváltoztatáshoz lényegileg szükséges szavak nem az alapítási igék („Ez az én testem.” / „Ez az én vérem illetve vérem kelyhe.”), hanem a lélekhívás, az ún. epiklézis, vagy a kettő együtt – szakramentológia;
• A papszentelés nem nyom eltörölhetetlen bélyeget a lélekbe (character indelebilis), tehát egy hivatalától megfosztott pap egyben meg is szűnik papnak lenni. – szakramentológia;
• A gyóntatás érvényességéhez nem szükséges, hogy a papnak rendes, vagy szubdelegált joghatósága legyen. – szakramentológia;
• A bérmálás rendes kiszolgáltatója az áldozópap, vagyis az áldozópap bérmálása nem köthető az egyházi felsőség engedélyéhez, mert a pap bírja úgy a „munus”-t, mind a „potestas”-t a szentség érvényes és törvényes kiszolgáltatásához. – szakramentológia;
• A házasság felbontható, mégpedig nemcsak házasságtörés esetén. (Ez különösen vicces, ha meggondoljuk, hogy hajdan még az Apostol által engedélyezett szukcesszív poligámiát is elvetették, „illedelmes paráznaságnak” bélyegezve.) – szakramentológia;
• A házasság szentégét a pap szolgáltatja ki, és nem házasfelek egymásnak, és a házasság lényegi részét nem a beleegyezés (consensus), hanem a papi áldás teszi. – szakramentológia;
• A születésszabályozás megengedett eszköze a direkt fogamzásgátlás.

És ezen kívül még számos kisebb-nagyobb eltérés van, de ezek nem érintenek közvetlenül de fide tételeket.

Ezek szerint a bíboros úr ezeket a dogmákat nem tekinti olyan fontosnak, és a számos mariológiai, eszkatológiai, ekkleziológia, trinitológiai, pneumatológiai és szakramentológiai eltérés ellenére „szinte” egyek vagyunk a hitben. Ennyi erővel ez a muszlimokra is kijelenthető, sőt sokan ki is jelentik. De persze a lefebvreistákat azért szívesen megégetnék, hiszen velük még csak „szinte” sincsenek azonos hiten, hiszen a mai hit alapvető dogmája: ÖKUMENÉ.

De hadd gondoljam ezt tovább:
Egyetlen dogma elvetése, elvetése az egész hitletéteménynek, mert aki egy dogmát elvet, az hallgatólagosan elveti az Egyház tévedhetetlenségét, és így elutasítja az Egyház dogmafenntartó tekintélyét is, megfosztva ezzel alapjától a többi dogmát. Ha ugyanis egy dogmában tévedhet az Egyház, miért ne tévedhetne kettőben, háromban, vagy akár az összes dogmát illetően?

Nem mondhatjuk tehát egyetlen hitvallásra sem, hogy „szinte” a mienk, ha az akár egyetlen dogmánkat is sérti. Ezért tanítja a II. Konstantinápolyi Zsinat, méghozzá kiközösítés terhe alatt, tehát dogma-erővel, hogy „aki az eretnekséget és az eretnekek vezetőit (a hereziarchákat) nem veti illetve ítéli el, az maga is ki van közösítve” (Conc. Constplt. II.: Can. 11.; DH - 433.; Dz 223.).

Ha ezt komolyan vesszük, és miért ne vennénk komolyan (egyrészt, mert senki sem vonta vissza, másrészt, mert naponta tapasztaljuk e mondatnak mai napig is érvényes, súlyos igazságát), akkor ez a bíborosra nézve súlyos következmé-nyekkel jár. Nyilván nem a mostani egyházi viszonyok és divatok vagy akár a jog, hanem „csak” az Egyház kétezer éves csalatkozhatatlan Tanítóhivatala szerint...

Amikor azt mondom, hogy a mai katolicizmus elsődleges dogmája az ÖKU-MENÉ, akkor nem csak arra gondolok, hogy a gyakorlatban van így, azaz, hogy az egyházi vezetés jobb kapcsolatot ápol a hitünktől ugyan távol álló, de az ökumeniz-mus útján járó felekezetekkel, mint a saját konzervatív, és az ökumenizmus mai formája mellé kérdőjeleket tevő híveivel, hanem egyre inkább azt látom, hogy ez kifejezetten (expressis verbis) is egyre inkább igaz lesz.

Gondolok itt pl. az ilyen walterkasperi (Walter Kasper bíboros, a kúria éppen most nyugdíjazott „ökumenizmus” prefektusa) kijelentésekre: „Az ökumené nem valamiféle extra luxus, hanem szerves alkotórésze az egyháznak.”

Végiggondoltuk már, hogy mit jelent egy ilyen kijelentés? Nem pusztán azt, hogy az egységkeresés nem mellékes, hanem fontos dolog. Itt a bíboros valójában azt állítja, hogy az ökumenizmus, úgy ahogy ő képviseli, ahogyan mi ismerjük, aho-gyan XI. Pius pápa a Mortalium animos enciklikában elvetette, szerves része, még egyszer leírom: SZERVES RÉSZE az egyháznak! Vagyis aki nem híve az ökumenének, az nincs egységben az Egyházzal, vagyis a ökumené dogma, a dogmák dogmája!

Ebben az állításban pedig az is benne foglaltatik, hogy az Egyház 1965-ig nem volt teljes, hiszen egy szerves alkotóelem az utolsó ízéig hiányzott belőle, és a pápák tettben is, írásban is kifejezetten ellene mondtak. Ezek szerint van olyan elemi részlete az Egyház alkotmányának, amelyet nem Krisztustól örökölt az apostolokon keresztül, hanem a XX. század embere talált ki és illesztett bele!

Ki merné azt állítani, hogy az Egyház nem akart mindig is egységet? Csak éppen nem úgynevezett testvéri egységet (de jó lenne tudni, hogy mi ez?), hanem hitegységet! Azt soha nem akarta, hogy a különböző hitűek egy közösséget alkossa-nak, sőt ennek még a látszatától is óvott, nehogy a gyöngék megbotránkozzanak. Ezért is rendelkezett így XI. Pius pápa: „Sokan remélni merik s megvalósíthatónak tartják, hogy a különböző népek, bármennyire eltérő is vallási fölfogásuk, egyes vallási tételekben – a lelki élet közös alapján – testvériesen egyetérthetnek. Azért e tárgyban gyűléseket, összejöveteleket, előadásokat szoknak tartani, nem csekély hallgatósággal, s meghívnak oda vitatárgyalásra válogatás nélkül mindenkit, a különféle pogányokat, a keresztényeket, és a Krisztustól boldogtalanul elszakadtakat, akik annak isteni természetét és küldetését konokul és makacsul tagadják. Ilyen törekvéseket a katolikusok természetesen nem helyeselhetnek, mert azon a téves nézeten alapulnak, hogy az összes vallások többé-kevésbé jók és dicséretesek, mert ha nem is azonos módon, mégis valamennyien egyaránt megszólaltatják és kinyilvánítják azt a velünk született természetes érzést, amellyel Istenhez vonzódunk és az Ő uralmát hódolattal elismerjük. Akik ezt a nézetet vallják, azok nemcsak tévednek és csalódnak, hanem az igaz vallást is elvetik – meghamisítván annak helyes fogalmát, fokozatosan a természetelvűségbe és Istentagadásba süllyednek. Nyilvánvaló azért, hogy az Istentől kinyilatkoztatott vallástól teljesen eltávolodik, aki az efféle érzelmű és törekvésű emberekkel tart.”

Hogyan lehet XI. Pius pápa e szavait az 1986-os Assisi vallási világtalálkozó eseményeivel összevetni?

De olvassuk egy kicsit tovább XI. Pius pápa enciklikáját: „Ügyüket akkora mozgékonysággal és buzgósággal szolgálják, hogy a társadalomból számosan csatlakoznak hozzájuk, sőt igen sok katolikust is megejtenek annak a reménynek csillogtatásával, hogy megteremtik az egységet, amely látszólag az Egyház óhajának is megfelel, hiszen az Egyháznak tényleg semmi sem lehet kívánatosabb, mint az eltévelyedett fiait anyai kebelére visszahívni és visszavezetni. Pedig a csábító és megejtő szavak mögött a legsúlyosabb tévedés rejlik, amely a katolikus vallás alapjait megrendítené!”

„Ezzel kapcsolatban kell megvilágítani és megcáfolni azt a hamis vélekedést, amely körül az egész kérdés forog, és amelyből a nem katolikusoknak a keresztény egyházak egyesítésére törekvő sokfajta mozgalma és igyekezete származik. E mozgalomnak vezetői ugyanis szüntelenül ajkukon hordják Krisztus szavait: »Hogy mindnyájan eggyé legyenek. Legyen egy akol és egy pásztor« (Jn 17,21; 10,16), de abban az értelemben, hogy ezek a szavak csak Jézus Krisztus óhaját és imádságát jelentik, amely még eddig nem teljesedett. Azt a nézetet vallják, hogy a hit és a kormányhatalom egysége – Jézus Krisztus igaz és egyetlen Egyházának ismertetőjegye – nem volt meg eddig sem és most is hiányzik.”

Ez utóbbi mondatok világítanak rá a probléma gyökerére: Az ökumené-dogma hívei nem tudják, vagy tagadják, ami az egész problémakör kulcsát adja: „Az egység már most teljes, mert az Egyház egységes és teljes (societas perfecta).”

Ezért értelmezi az egységet a katolikus Egyház csak egyféleképpen, mégpedig így: „Jöjjenek tehát az elpártoltak az Apostoli Székhez, amely a Szent Péter és Pál apostolfejedelmek vérével megszentelt városban van, ahhoz a Székhez, amely a »katolikus Egyház gyökere és anyja«. De nem azzal a szándékkal és reménnyel, hogy »az élő Isten Anyaszentegyháza, az igazság oszlopa és erőssége« (1 Tim 3,15) a hitnek sérthetetlenségét föláldozza és az ő tévelveiket megtűrje, hanem, hogy magukat tanító tekintélyének és hatalmának alávessék.”

Füzessy Zsolt