Apologéta
29. rész - Miként viselkedjék a jó katolikus Isten ama szolgáival szemben, akik a liberalizmus által meg vannak mételyezve?
Jó, jó, fogja valaki mondani; mindaz, amit az előző fejezetben mondottunk, nagyon érthető, s csak egy kissé kell a történelemben lapozgatnunk, s a mondottak igazságáról meggyőződünk. Ámde a kérdés tövises és kényes oldala az, miként viselkedjék a hívő katolikus, aki a tekintély törvényes jogaira éppen úgy féltékeny, mint a hit tisztaságára, az ilyen eltévelyedett egyházi férfiakkal szemben?
E kérdés megoldásánál elkerülhetetlenül szükséges, hogy az ily egyházi férfiaknak több osztályát különböztessük meg.
- Megeshetik, hogy az Egyház az ő szolgáját, mint liberálist nyíltan kárhoztatja. Ezen esetben elégséges megemlékeznünk arról, hogy az a hívő, legyen az egyházi vagy világi ember, akit az Egyház kebeléből kizárt, megszűnik katolikus lenni s elveszti a jogot arra, hogy a hívek katolikusnak tekintsék - mindaddig, amíg igaz bánat, s a tévedés őszinte és formális megtagadása által ki nem érdemli azt, hogy a hívek közösségébe újból felvegyék. Az ilyen pap farkas; megszűnt pásztor, megszűnt még juh is lenni. Az ilyent kerülni, az ilyenért különösen imádkozni kell.
- Előfordulhat az az eset, hogy valamely egyházi férfiú eretnekségbe esik anélkül, hogy az Egyház hivatalosan bűnösnek nyilvánítaná. Ezen esetben nagyon óvatosan kell eljárnunk. Az egyházi férfiút, ha a hit elleni tévedésbe esik, hivatalosan csakis azon egyházfejedelem kárhoztathatja, akinek joghatósága alá tartozik. A tisztán tudományos vita terén ugyan bárki megtámadhatja és tévedéséről meggyőzheti, az utolsó szót, a döntő ítéletet azonban e téren is az egész Egyháznak állandó gyakorlata és hagyománya, vagy miként egy szent atya magát kifejezi: „Quod semper, quod ubique, quod ab omnibus." („Amit mindig, mindenütt, mindenki tartott.") Az Isten Egyházában mindig az volt az eljárás, hogy midőn a hívek észrevették, hogy vala¬mely egyházi férfiú oly tanokat vallott és hirdetett, amelyek az általánosan vallott s kizárólagosan igazaknak elismert tanokkal ellenkeztek, könyvekben, füzetekben vagy élő szóval legott zajt ütöttek, az új tanokat megtámadták s a csalhatatlan római Szentszéknél döntő ítéletért esedeztek. A kutya ugatása figyelmessé teszi a pásztort. Alig keletkezett a katolikus Egyházban eretnekség, amelyet nem így fedeztek fel és lepleztek le.
- Megtörténhet, hogy a szerencsétlen tévelygő éppen az a pap, akinek egyházi szempontból közvetlenül alá vagyunk rendelve. Ilyenkor még nagyobb óvatosságot és mérsékletet kell tanúsítanunk. Tisztelni kell benne az isteni tekintélyt mindaddig, amíg az Egyház őt ettől meg nem fosztja. Ha tévedése kétes, fel kell hívni reá közvetlen feljebbvalóinak figyelmét, hogy ezek világos és határozott nyilatkozatot követeljenek tőle. Ha a tévedés szembeszökő, nem szabad azért e pap ellen nyíltan fellázadnunk, hanem elég, ha az Egyházban általánosan igaznak elismert tanokba ütköző nyílt és határozott tévedéseire nézve vele szemben passzív ellenállást fejtünk ki. A benne lakozó tekintélyt külsőleg tiszteljük, abban, ami nem ártalmas s nincs kárhoztatva, neki engedelmeskedünk; de mindabban, ami az általános katolikus érzülettel és felfogással össze nem fér, békésen és tiszteletteljesen ellenszegülünk.
- Leggyakoribb az az eset, hogy valamely egyházi férfiúnak tévedése nem bizonyos konkrét katolikus tan körül forog, hanem egyes események vagy személyek megítélésében nyilvánul meg, oly formán, hogy e megítélés többé-kevésbé a katolikus tant is érinti. Ez esetben a keresztény bölcsesség azt tanácsolja, hogy az ilyen pappal szemben tartózkodók legyünk, nézeteinél többre becsüljük azon papok nézeteit, akik a liberalizmus mételyétől teljesen mentek s emlékezzünk meg az Üdvözítőnek sza-vairól: „Egy kis kovász az egész tömeget megrontja." Okos bizalmatlanság, ez ilyen esetekben a legbiztosabb vezérelv. S végül ez esetben is, mint a többiben, kérjük ki Isten világosságát, az igazhitű és jó erkölcsű emberek tanácsát s lehetőleg óvakod-junk mindazoktól, akik a ma dívó tévedéseket nem elég józanul ítélik meg, s e téve-déseket nem elég határozottan kárhoztatják.
Íme, ez az egész, amit a szóban forgó s általánosságban meg nem oldható kérdésre nézve mondhatunk. Ne felejtsük el azonban még a következő megjegyzést, amely a kérdést nagy mértékben megvilágítja. Sokkal jobban meg lehet ismerni az embert személyes vonzalmairól, mint irataiból és szavaiból. Ha valamely pap liberális emberek barátságát keresi, kegyeiket és elismerésüket hajhássza és bírja — az ilyen papnak igazhitűsége vajmi kétes és bizonytalan.
Figyeljék meg olvasóink e jelenséget, s látni fogják, mily biztos szabályt és ismérvet vonhatunk le belőle.