Dr. Bucsis Gyula zalaegerszegi gimnáziumi tanár, Mindszenty buzgó egyházközségi munkatársa írta Prohászkáról szóló, 1939-ben megjelent pályaképében:
„Prohászka megtérítette volt Magyarországot a második pogányságból. Ezzel erős fundamentumokat rakott hosszú századokra. Ebben első királyunkkal egyezik. De nagyban különbözik is tőle. Szent István Európába kapcsolta-láncolta népét s célszerű módon Nyugat követőjévé tette. Prohászka önmagában is élővé, megállóképessé tette a magyar szellemi életet. A nemzet belső erői azóta gyümölcsözőbben hatnak, mint régebbi külső hatások; azóta van bátorsága a kis országnak a saját erejében bízni, saját útján járni s pedig azzal a fensőbbséggel, amely a nagyra hivatottság el nem engedhető követelése.”
Igen, fensőbbséggel, ami azonban nem valamiféle soviniszta gőg, hanem egyfajta egészséges önszeretet, vagyis annak a megbecsülése részünkről, ami bennünk a Teremtő által jó. De olvassuk csak tovább Bucsis munkáját!
„Már a Károlyi-kormány idején létre szólította a katolikus hitközségi szervezetet, azt a hivatalos és világi testületet, amelynek tagjai életük példájával és adópénzükkel nyújtanak szilárd támasztékot a magyar katolikus életnek, ha az egyházat az államtól teljesen el fogják választani. Az elkülönítés nem történt meg, de az egyházközségi tanácsok ma is működnek, oly szerepet töltve be, amely méltán lehet a katolikus férfi törekvésének tárgya.”
Prohászka tehát nem valaminő csupán fellegekben járó főpap volt, hanem olyan pásztora nyájának, akinek, Szent Ágoston szavaival, ha a lelke az égben is, de a lába a földön jár. Az övé ráadásul magyar földön. Felkeres mindenkit, hogy megmentse lelküket, amolyan lélekhalászként. Akkor is, ha ezért mellőzésre, sőt üldöztetésre számíthat:
„A kommunizmus alatt belső nyugodtsággal várta az Istentől kiszabott rendeltetést. Bármelyik percben számíthatta a vörös készültség megjelenését, s amikor erre és a menekülésre figyelmeztették, nem tettetett, vértanúi nyugodtsággal felelte: „kész vagyok”. Amikor tudatták, hogy csupán két szobát engednek át neki palotájában lakásul, azt felelte: „nekem egy is elég” – és átköltözött a szomszéd kanonoki ház egyik szobájába, mert a székházába telepített »mocskos fickókat«: a vörös hősöket nem bírta el maga mellett.”
Nem bizony, de túlélte őket. És a nemzet is. Az, hogy újraéledt a Károlyi-korszak és a 133 napos „proletárdiktatúra” után, nem kis mértékben az ő érdeme volt:
„Amikor pedig történelmünk eme legszégyenteljesebb időszak véget ért, már nem csak egy réteg és egy párttöredék, hanem az egész nemzet tudta, hogy a jövendő élet igéi és csírái Prohászka püspök kezében és útmutatásában vannak. Benne bízott, ő követelte az ország s a fehérvári apostoli utód felszárnyazottan indult, hívő milliói élén, a feltámadás küzdelmei felé.
A Regnum Christianum megalapozása és teljes felépítése: ez a szép látomása suhant el lelki szemei előtt s mámoros tettvággyal énekelte a jövő himnuszait. ”
Nem is beszélve arról, hogy trianoni szétszabdalásunk után is megmaradásunkra intő szavai és beszédei tartották a lelket végeinken kitartó véreinkben, pláne szeretett szülőföldjén, a Felvidéken:
„Legtöbb termékenyítést a felszabadult részeken gyakorolt: a Felvidék ifjúsága húsz évig jórészt csak befelé élhette magyarságát, hitét; s mi természetesebb, mint hogy Prohászka-köröket alapított s e névben kereste hazafiúi, isteni és emberi kincseinek védelmét, valamint jövője útmutatóját.”
ifj. Tompó László
Forrás: hunhir.hu